hotaru

még annak idején bgf-es koromban vezettük be apuval a mindennapi sétát a koli folyosóján, és mivel akkor még egy félaktív kerekesszéket használtam tolószék gyanánt, így séta előtt vagy után kézzel hajtva magam róttam a köröket, hogy erősödjön a felsőtestem is.

a bal térdem, bár még mindig nem száz százalékos, de már elbír, nem hajlik be spontán és terhelhető, ezért apuval újra kezdtük a sétás koliköröket, csak ezúttal az elte koli folyosóján. ez nagyjából úgy néz ki, hogy apu tart, hogy ne dőljek el, én meg lépkedek. szemfülesebb kolitársaim minden este láthatják próbálkozásaim. ilyenkor az elektromos kerekesszéket leparkolom a szobánk előtt és elsétálunk a lépcsőn túli padig, aminek szívből örülök, hogy ott van, mert ott szoktam erőt gyűjteni a visszaúthoz. ez a táv nagyjából 25-30 méter lehet, tegnap apu csinált is egy fényképet a kerekesszékről, míg pihentem a padon. a paddal szemben van egyébként egy félemeletnyi lépcsősor és a tetején még egy pad, amit már kinéztem magamnak. remélem néhány hét múlva sikerül bővítenem vele a kolikört.

múlt héten meg láttam, hogy egyik csoporttársam keres valakit, aki elmenne vele a within temptation koncertre. évek óta az egyik kedvenc együttesem, de még nem voltam ezelőtt koncertjükön, így felhívtam a pecsát és megtudtam, hogy a hely teljesen akadálymentes és kerekesszékeseknek ingyenes a belépés. innen már el volt döntve a dolog és végül egy külön emelvényről hallhattam a koncertet, átlátva mindenki feje felett. az új albumuk bemutatója volt, ami kellően zúzósra sikerült, de több régebbi, kedvenc dalomat is előadták. nagyon jó volt, örülök, hogy elmentem! :)

szép napos és szélmentes hétfőt mindenkinek!

hotaru

csönd. némaság és hűs szellő hozta az erdő illatát közelebb és közelebb hozzánk, napról napra. egy fantasztikus hét egy fákkal körülvett tó mellett több, mint amit az ember ebben a rohanó világban kívánhat.

25-én éjjel autóba pattantunk, azt gondoltuk, szinte csak mi leszünk az autópályán, de rá kellett jönnünk, hogy nem csak mi vagyunk éjjeli bagoly szerepben. legalább annyi autó volt az úton, mint egy kevésbé forgalmas hétköznapi délutánon.  végül ¾ körül már ott vártuk a többieket a wizzair belgiumi járatának csekkolós pultja előtt.

fél öt tájékán mindenki megérkezett, így szülők és családtól vett búcsú és sok „vigyázzatok magatokra!” közepette elindultam barátnőmmel, három új ismerősömmel és a szívtipró vakvezető labradorral a wizzair pultja felé. (jó tanács a wizzair-rel vakvezető kutyával utazóknak: az internetes jegyfoglaláskor ilyen lehetőséget jelezni nem lehet, ezért telefonon kell előre értesíteni a légitársaságot a kutyával való utazási szándékról.)

első nap a táborban a fáradtságé és az ismerkedésé volt. persze érkezés után beszélgetéssel töltöttük az időt, gyülekezés napja lévén kötelező program még nem volt. szállásunk egy négy szobás, két fürdős, két vécés bungalóban volt, a szobákban emeletes ágyakkal. a baráti összetartozás jegyében úgy döntöttünk, hogy mi öten egy szobában fogjuk túlélni a hetet, persze a kutyus, léna társaságában.

a vacsora éttermi színvonalú volt, addigra már az összes táborlakó megérkezett, folyamatos volt a zsibongás mindaddig, amíg a főszervező meg nem nyitotta hivatalosan is a 22. nemzetközi látás-és mozgássérülteknek szervezett windsurf tábort. bevallom, el nem tudtam képzelni, hogy fogok én valaha is windsurföt tanulni, és egyre égetőbbé vált a kérdés, ahogy valahából hirtelen holnap lett.

pedig pont ez volt a tábor célja. 50 lelkes önkéntes, köztük profi sportolók és edzők határozták el, hogy megmutatják a világnak: a windsurf mindenkié. a tábor nagyon vegyes volt: mozgássérültek, gyengénlátók, kognitív zavarral küzdők, vakok, fogyatékkal élők kaptak lehetőséget arra, hogy meglévő képességeiket használva a lehető legönálóbban hódítsák meg a vizet. mindenki kapott maga mellé egy segítőt, a látássérültek mellett például mindig ülve eveztek egy másik deszkán a segítők és szóbeli instrukciókkal látták el a szörfözőt.

a mozgássérülteknek speciális deszkát fejlesztettek ki, amin ülve is lehet szörfözni, gyakorlatilag felboríthatatlan, a vitorlát pedig bizonyos mértékben rögzítették, hogy ne dőlhessen el teljesen, így nem eshetett rá a lábunkra, testünkre. innentől fogva, aki elég erős volt fizikailag és elbírta a vitorlát, az mehetett egyedül, aki pedig nem, az kapott maga elé a deszkára egy segítőt, akivel közösen már nem volt nehéz tartani a vitorlát.

a szervezők az elméleti oktatásról sem feledkeztek meg. megtanították nekünk az alapokat, az angol neveit a deszka és a vitorla részeinek, bemutatták, hogyan kell összerakni és szétszedni azt. az utolsó napon pedig verseny is volt, ahol segítőmmel dobogós, harmadik helyet értünk el.

zseniális egy hét volt, fantasztikusan éreztem magam, és azt hiszem, ezt az egész magyar csapat nevében mondhatom. sosem felejtem el, nagyon jó volt ott lenni, átélni, tanulni, hülyéskedni, elkésni mindig mindenhonnan, fejlődni angolból. ez úton is köszönöm az élmény a csapatnak!

a belga sör legyen mindenkivel,

hotaru. voltam, immár 90%-ban gyógyult bal térddel ^^

itt az idő visszakanyarodni keletről, bár bevallom, lelkem egy része ott ragadt. mindig boldog nosztalgiával olvasom vissza az ott írt naplót és bátrabban tekintek a jövőbe, hiszen tudom, hogy fejlődhetek, képes vagyok a fizikai javulásra.

2011 februárjában azonban több, más vonatkozású esemény is kezdetét vette. a bűvös határidő február 15 volt, amikorra is be kellett adni a felsőoktatásba szóló felvételit – és az érettségire való jelentkezést.

bár addigra már negyedéves végzős voltam a pénzügyi és számviteli főiskolán, már másodévtől úgy éreztem, hogy nem tudnék abban a szakmában teljes odaadással dolgozni, viszont fölöslegessé sem szeretném tenni azt a sok energiát, amit beletettem. így arra gondoltam, hogy ha elvégeztem a számvitelit, tovább fogok tanulni japán szakon. még másfél évig dédelgettem ezt az álmot, kaptam közben hideget-meleget, de nem hagytam magam. ki kellett tartanom mellette, hiszen ez volt az egyik legnagyobb vágyam. aztán eljött a 2011 és ezzel a cselekvés ideje.

mivel az eltelt négy év alatt változott a felvételi pontrendszer (egyébként azóta újra módosítottak rajta), tudtam, hogy ha az előző  eredményeimet nézik, akkor nem fogok bejutni. így amikor beadtam a felvételit, elmentem a volt középiskolámba is, ahol az igazgatónő és matematika tanárnőm segítségével jelentkeztem emelt szintű történelem érettségire. mindeközben felkerestem a pannon nyelvvizsgaközpontot, ahol a májusi középfokú német szóbeli nyelvvizsgát céloztam meg.

így, a számvitelin az utolsó vizsgaidőszakomat felturbóztam picit. kezdtem a német szóbelivel, folytattam pár főiskolás vizsgával, amikor eljutottam a logisztika vizsgáig, onnantól volt hat napom felkészülni történelemből. a kidolgozott tételekért mai napig hálás vagyok egyik barátom testvérének, nélküle esélyem nem lett volna. végül kihúztam a második világháború hatását hazánkra valamint athén és spárta összehasonlítását, az összesített eredmény 88% lett. (betegségem miatt nehezen és lassan írok, ezért írásbeli helyett is tételt húztam.) erre rá öt napra folytatódott a vizsgaidőszak a könyvvizsgálat alapjaival.

féltem, hogy a nyelvvizsgám nem lesz meg, de nagyon baráti volt a hallás utáni szövegértés, nagyon örültem neki. igaz, a vizsgaidőszak végre teljesen ki voltam purcanva, de megérte, mert feltornásztam 444-re a pontjaim számát.

úgy gondoltam, hogy ha felvesznek japánra, akkor számvitelin passzívra rakom magam egy évre, hogy japánt is minél tovább államilag finanszírozott hallgatóként tudjam csinálni, ha nem vesznek fel, akkor meg lediplomázom.

szerencsére felvettek, bőven felülmúltam a határt, és már lassan másfél éve nyúzom a japán nyelvet. fantasztikus. imádom!

viszont letelt az egy év passzív, így ez a vizsgaidőszakom is duplán izgalmas lesz, megspékelve egy szakdolgozat leadási határidővel, államvizsgával és szakdolgozat védéssel…

ennyi voltam mára, megyek és átnézem a holnapi japán zh anyagát.

minden jót,

o.l.

hosszú hónapok teltek el az előző bejegyzésem óta. hol van már április, a tavasz első sugarai? ma pedig leesett itt az első hó is, bár a délelőtt el is olvadt, most estére újra erőre kapott és fehér a táj. imádom a havat, csillog a sötétben, ahogy visszaveri a hold fényét.  remélem sok-sok-sok hó fog esni ezen a télen.

előző témáimhoz hozzányúlva, szeretném megosztani veletek pekingi utam teljes történetét, hiszen még közel sem tettem közzé akkor írt naplóm teljes egészét.  most többet nem is írnék, viszont készítettem egy Peking, 2009 tavasz című fényképalbumot a facebookon, így a következő linken találtok néhány akkor készült képet:

Peking, 2009 tavasz

minden jót, vigyázzatok magatokra!

o.l.

--------------------------------------------------- o

2009. május 8-12.

          Most nem kaptam annyi infúziót, ez jól is esett, mert az első őssejt beültetés után négy napon át a napi két tűszúrást már kicsit nehezen tűrte a kezem. Fél három körül hoztak egy antibiotikumot, ami most több mint egy órán keresztül folyt le (máskor 10-15 perc).  Megint hozták a monitort is, és végig csipogta a hat órát… de nem az a biztonsági csipogás, hanem a bajt jelző csipp-csipp. Baj nem volt, jól éreztem magam az enyhe hátfájástól eltekintve. Valószínűleg rosszul állították be (két nővér is próbálta vagy húsz percen keresztül bűvölni), és ezért pittyegett rendületlenül. Mire lecsöpögött az antibiotikum, le is telt a fekvős időm. Kegyetlenül éhes voltam meg szomjas s ezektől pedig iszonyú fáradt. Úgyhogy egy nagy evés-ivás következett és megint energiáim teljében éreztem magam. A fejfájásos (meg hányingeres) mellékhatást, amit már említettem, két dolog teljesítésével lehet elkerülni. Az egyik a fejemelés mellőzése a hat órás fekvés alatt, a másik az, hogy felkelés után rengeteget, de legalább másfél liter folyadékot meg kell inni, mert csak így tudja a szervezet pótolni a lecsapolt gerinc folyadékot. Ha alacsony marad a nyomás, akkor annyira rosszul lehet az ember, hogy el is ájulhat. Amennyire szomjas voltam, nem esett nehezemre ledönteni 5-6 pohár narancslét evés közben, fél órán belül =)

          Aznap úgy éreztem, hogy annyira rossz volt most a gerincbe tű akció, hogy inkább elkerülöm a térköves, zötykölődős utcákat. Bár a fáradtságom eltűnt, nem éreztem, hogy nekem most ki kellene mennem. Este tíz körül hoztak még egy infúziót és szerintem felállítottam a saját gyorsasági rekordomat is, mert eléggé sebes tempóban folyt a lötyi lefelé, tisztán éreztem az egyenletes áramlást – mindössze maximum 8-10 percig. Aztán bedugtam a fülembe kedvenc zenéim egyikét és átadtam magam a hangszerek s énekek varázsának =) így telt el az első olyan nap, mikor nem tettem ki a kerekeim a kórházból.

          Szombaton pedig megnéztük a nyári palotát.  Lányok megkeresték térképen és közösen útra keltünk. 10 óra körül oda is értünk a gigantikus, gyönyörű, régi stílusú boltíves kapuhoz. Vártuk, hogy megérkezzenek Fanniék is a másik taxival, és bemenjünk egy újabb kínai világot megismerni. Lassan elkezdtünk aggódni, mert a lányok sehol nem voltak és az idő meg csak telt és múlt. Úgy másfél óra várakozás után arra jutottunk, hogy be kellene menni, mert valószínűsíthetően akkora területen fekszik a palota, a tó és a környező park, hogy nem lehet, hogy csak ez az egy bejárata van… a térképen is elég nagy térről van szó. Így hát bementünk és bíztunk benne, hogy nincs semmi gond és bent majd összefutunk a többiekkel.

          Csodálatos egy hely, és kerekesszékkel is minden zug bejárható – legalábbis amíg eljutottunk, ameddig vihart jelző szél nem támadt és hideg nem lett, no akkor megfordultunk és vissza sprint. Addigra már nagyon el is fáradtam, izomláz a rázós, térköves utaktól, nagyon durva…

          Bent először fallal, folyosóval elválasztott kis kertek voltak, szobrokkal, óriási vázákkal s nagyon szép virágokkal, fákkal, s még lián is lógott itt-ott. Több ilyen kert közepén egy kis épület áll, ezek vagy zárva voltak, vagy ajándéktárgyakat árultak bennük.

          Láttam egy nagyon aranyos dolgot, legalábbis én kellemeset mosolyogtam rajta. Ahogy bementünk az egyik ilyen kertbe, itt is szürke fal húzódott végig a bal oldalon. Szemből nézve előtte fű, és egy fa balra, ám itt egy járda vezetett a fal közepén lévő kerek ajtóhoz a füves területet kettészelve (ez úgy festett, mint egy előkert) és még karókra futatott zöld növény is volt a fal előtt, számomra mintegy a kerítést szimbolizálva. Több ilyen kerek ajtós kertet is láttam és hirtelen a hobbitok földjén éreztem magam. Ahogy azt Tolkien annak idején megálmodta.

          Tovább menve elhagytuk a kerteket és megláttuk a mellvéden túl a tavat, a túloldali dombokon a palotát – legalábbis én arra tippelek, hogy az lehetett ott maga a nyári palota. Nagyon szép volt a kilátás, sima, rezzenéstelen víztükör, míg odébb már kis sétahajók súlyától fodrozódott a víz… valószínűleg ezekkel a fehér, négyszemélyes csónakokkal lehetett megközelíteni a túloldalt. Mivel úszni egyáltalán nem tudok és a fedélzet kicsi volt, úgy döntöttem, hogy most inkább ezt kihagyom.

          A terület maga ovális alakú volt s mi az egyik felét jártuk be. Középtájon volt egy sziget is befelé, oda egy nagyon szép hídon kellett átmenni. Végig a korláton oroszlánkölykök szobrai sorakoztak. A fel-s lejáró rámpás volt, viszont elég meredek és rázós. Mondtam apunak, hogy lefelé csak hátramenetben lenne jó, s mikor épp elindultunk, odajött két húsz év körüli kínai srác s az egyik megfogta a kezem, hogy hátra ne essek. Nagyon jó fejek ezek a kínaiak =)

          A szigetet érdemes is volt megnézni, itt leginkább a furcsábbnál furcsább sziklás oldalak s meredek lépcsők látványa tetszett. Igazi mesebeli hangulat és itt is sikerült lefotóznom suttyomban egy édes ferdeszemű, kopasz kisbabát :)

          Aztán kerestünk valami étket, végül is egy-egy jó öreg hot-dognál kötöttünk ki. Sokan tartanak attól, akik ide jönnek, hogy kutyahúst vesznek-esznek véletlenül. Tény, hogy nagyon kell vigyázni vele, mit rendelünk, de kutyahúst nem egyszerű találni még itt sem, és ha mégis ráakadunk valahol, és nem tudnánk, hogy az az, akkor valószínűleg a csillagos eget karcolgató magas ára fog minket egyébként is elriasztani. Ez most csak a dog-ról jutott eszembe =)

          Tovább sétálgatva-gurulgatva láttunk még egy elvetemült kínait a – feltételezhetően nagyon hideg – vízben tempózni és lesifotósként jó messziről ráközelítettünk egy esküvői ruhában pózoló párra. Sőt, sikerült szert tennem egy szappanbuborék fújó játékra is… hiába, én sosem fogok felnőni, meg különben is, erősíti a tüdőt :P

          Végül fél négy fele, amikor már nagyon lehűlt a levegő és fújt a szél, elindultunk visszafele és stoppoltunk egy taxit. Itt a kórházban aztán találkoztunk a lányokkal és mint kiderült, ők is több mint egy óráig vártak ránk egy nem messze lévő másik bejáratnál. Így végül élménybeszámoltunk egymásnak és megmutattuk új kincseinket.

          A vasárnapi programunk az antikpiac volt. Ezen a helyen lehet mind nagyon drága és értékes holmikat, mind pedig nagyon olcsó és nem kevésbé értékes dolgokat vásárolni.

          Tanulva a szombati esetből, most megvárattuk egyik taxissal a másikat, sőt meg is beszélték, hogy hova fognak vinni minket, és az egyik kocsi követte a másikat.

          Mivel a lányok még nem reggeliztek, mi meg már rég túl voltunk rajta, úgy határoztunk, hogy első körben jóllakatjuk magunkat valahol. Keresgéltünk valami európai ízvilágot nyújtó éttermet, ám esélytelenül.  Végül betértünk egy kínaiba, de több dologra, amit rendeltünk azt a választ kaptuk, hogy nincs, pedig a füstölt hal kifejezetten európainak és fogyaszthatónak tűnt. Így apu kért egy salátát, amiről másnap Zsuzsi fénykép alapján megállapította, hogy tofus tál volt. Mi kértünk sült krumplit, gondoltuk, azt nagyon elrontani nem lehet. Tévedtünk, … még annál is jobban el lehet. Kőkemény sült krumpli, karamellizálódott cukor bőségtől összeragadva, nyúlva, paradicsomágyon. Fogtuk magunkat, fizettünk nem keveset és elment étvággyal távoztunk.

          Az utca közepén bal felől megláttam a „be” és a „kapu, ajtó” kanjiját…; gyerekek, ideje bemenni az antikpiacra.

            A selyempiaccal ellentétben itt nem noszogatják az embert, hogy ezt és ezt vedd meg, de ha nem tetszik, akkor van még ilyen meg olyan… itt nyugodtabban lehet nézelődni, ez nekem sokkal barátibb hely volt ilyen szempontból.

          Ahogy a neve is mutatja, ide a történelem és régiség kedvelő embereknek érdemes eljönni. Temérdek régészeti lelet (vagy annak álcázott) edény, óra, díszdoboz, szobor, ékszer, régi kínai fizetőeszközök… én úgy voltam vele, hogy nagyon jók meg szépek ezek a dolgok mind és igazán jó őket nézegetni, de megvenni nem venném meg őket. Aztán az egyik sarkon mégis csak találtam magamnak valamit, amit nem hagyhattam ott. Egy régi sakktáblát, nagyon jól imitálja azt, hogy ő régi =) megtetszett a fekete-vörös sárkány mintás doboz és a fából faragott figurák kínai alakjai. Most már meg kell tanulnom tényleg rendesen sakkozni =)

          Bent a piac területén aztán találtunk egy szendvicsezőt. Előjött az addig undortól elbújt éhség érzetünk és végre sikerült egy jót ennünk. Gyroshoz hasonló csirkehúsos-zöldséges melegszendvicset ettem, igazán jól esett :)

          Tovább menve láttuk, hogy a piac java része még hátra van. Itt voltak a picitől a hatalmas méretig porcelánok, jáde köves nyakláncok, gyűrűk, szobrok, igazgyöngyök (és azok tényleg azok), szőnyegek, sálak, ruhák, hangszerek… és nem is sorolom tovább, volt ott minden kacat :P

          Néhány festményt, falikárpitot szívesen elfogadnék, de ezeket hazavinni elég komoly és necces hadművelet volna sérülés nélkül.

          Úgy délután négyig elnézelődtünk a piacon, vettünk még pár apróságot, aztán irány vissza. Este jött át Zsuzsi és hozott finom vacsorát. Azt terveztük még péntekre, hogy itt a konyhában főzünk valami magyarosat, vettünk is hozzá alapanyagokat, de az utolsó pillanatban a főnővér megtiltotta a főzést. Mondván, hogy túl nagy szaggal jár. Tehát kiderült az is, hogy a hatalmas, kényelmes konyhában csak a mikrót lehet használni. Tanakodtunk, hogy mi legyen, hiszen minden hozzá való megvolt. Ki nem mehettünk, mert a rezsóhoz konnektor kell, a tábortűzhöz meg bogrács… arra jutott Zsuzsi, hogy elvisz mindent és majd valamikor hozza a kész finomságot. Ez történt meg vasárnap, és tényleg nagyon finom lett :) nagyon jól esett a gyomrunknak a paprikás krumpli meg lecsó keverék, otthoni fűszerekkel bolondítva.

          Estére nagyon fáradt voltam, kimerítő egy hét volt, a rehabilitációtól folyamatosan fáradt vagyok, mr. Dzsu után kell három-négy óra mindig, mire újra működőképes állapotba kerülök és még akkor is erős izomlázam van, ki van purcanva minden tagom. De nem baj, élvezem =)

          Hétfőn nem mentünk nagyobb kirándulásra, elnapoltuk keddre. Reggeli fürdés és reggeli és jött az akupunktúra. Dr. Dí Hu mosolyogva és boldogan mutatta a jobb lábamon az egyik izmot, hogy szerinte nőtt =) én még nem láttam rajta, de amennyire meg vagyok dolgoztatva, és a második őssejt után is volt energiatúltengés, mozgáshiány, furcsa bizsergés minden felé, el tudtam képzelni, hogy ő lát valamit, amit mi még vagy nem látunk vagy nem merünk elhinni… Viszont meglepetten vettem észre, hogy remeg a jobb vállamban a tű – de nem ilyen alig észrevehetően, hanem rendesen, jó gyorsan. Mutattuk is a doktornőnek, de ő csak mosolygott s bólogatott, elmondani viszont nem tudta, hogy mit jelent.

          Aznap nagyon nyomott hangulatú időjárás volt, kimentünk enni meg sétálni, aztán fél ötre jött mr. Dzsu. A felhők miatt nagyon sötét volt már akkor. Nagyon fáradt voltam még a hétvégétől és szerintem ő is érezte, hogy nincs hangulatom, mert nem kérdezett, nem beszélt, csak szép csöndben dolgozott, néha kedvesen elhangzott tőle egy „are you okay?” majd végül halkan köszönt, integetett s elment.

          Az idő még mindig pocsék volt, hűvös, esett s ez elálmosított minket, még mindig fáradt voltam nagyon... Maradék időnkben csak punnyadtunk, pihentünk és szólt a lá múziká a füleimben =)

          Kedden nyoma sem volt a hétfői lehangoltságnak, fáradtságnak, újult energiákkal indítottuk a napot. Kezdtünk rájönni, hogy valami lehetett abban, amit dr. Dí Hu mondott az izmaimról.

          Azt határozottan kezdtem érezni, hogy a kezeim, ujjaim jobban bírják a strapát, főleg a bal kezem – azt hiszem, újra meg tudom majd tanulni a tízujjas vakírást, most is épp gyúrok rá :P A finom, apró mozdulatok jobban mennek, pontosabbak… hu alig várom, hogy egyik barátom megtanítson rajzolni, ahogy elterveztük. Érzék van, csak kis kézügyesség kéne még. Szóval próbálom a jobb kezem a bal után fejleszteni, mert félelmetes, de kicsit most úgy érzem, mintha bal kezes lennék jobb helyett, mert az hirtelen sokkal ügyesebbé vált… (lehet, hogy egy balkezes kínaitól vannak az őssejtjeim és most nekiállt átkódolni a génjeimet és a végén ferdeszemű balkezes leszek… na jó, agymenés állj, mesélem tovább a keddet :))

          Délután, mikor véget ért a szúrás-gyurmázás, mindannyian felkerekedtünk és Zsuzsi vezetésével célba vettük a szemüvegvárost. Ez Peking egyik óriási bevásárlóközpontja, ahol semmi mást nem árulnak több mérföldes körzetben, mint ismert s ismeretlen szemüvegmárkák tökéletes hamisítványait. Két boltban sikerült elrendeznünk, amiért jöttünk. Még én is találtam magamnak új keretet, persze csak a lányok segítségével, mert ha van valami, amiben nem vagyok jó, akkor az a szemüveg keret választás…

          Vásárlás után egy isteni vacsorát költöttünk el egy olasz étteremben. Most milánóit ettünk, tonhalsalátát előételnek és persze az elmaradhatatlan forró víz is dukált hozzá. (Bátyus, pizzád rendel, mire hazaérek :P itt kétszer ettem pizzát eddig, de a tiéd viszi messze a pálmát, olasz étterem ide vagy oda…)

2009. május 13. (szerda)

          Ma reggel tíz órakor apuka robbantott ki az ágyból. Ideje felkelni, fürdés és evés és itt is lesz az akupunktúrás doktornő, akinek megtudtuk, hogyan kell leírni a nevét kanjival illetve latin betűs átírással. Szóval az eddig dr. Di Hu-ként emlegetett hölgy valójában dr. Ding Hong. Ahogy eddig írtam, az a megközelítőleges kiejtése =) ma újra lelkesen mutatta a jobb lábamon az egyik izmot, hogy ő azt pedig nagyobbnak látja =) és tényleg, haladunk, skacok! :)

          Amit én érzek még, az a sokkal jobb vérkeringés (nem hideg folyton a lábam), sokkal-sokkal könnyebb légzés, ehhez kapcsolódóan apu szerint erőteljesebb hang. Hihetetlen jó egy dolog ez az őssejt! :)

          Ma meg a bal kezemben remegett folyamatosan a négy tűből három. Félelmetes. De csak a látvány, mert érezni belőle nem sokat érzek. Csak furcsa látni, és hogy ez igazából mitől van s mit jelent, azt még mindig nem sikerült megtudnom. Majd ha otthon már net közelben leszek, utána nézek.

          Döntöttünk, tiltott város nézésre vetemedünk. Míg mr. Dzsu Fannit gyúrta, addig mi elmentünk apuval valami ebéd után nézni. Chenapo mellett szavaztunk, ez egy közeli kínai étkezde, jól főznek és teljesen megfizethető áron. Mikor meglátták, hogy megint jövünk, máris jött három vagy négy alkalmazott, köztük (a ruhája s viselkedése alapján) egy főnökasszony s segítettek leküzdeni a lépcsősor okozta akadályt.

          Evés után elindultunk közösen tiltott városozni. Odaértünk, és lelkesen bementünk, kicsit meglepően olcsónak találtuk a belépőjegyet, de hát az csak jó ugyebár. Úgy öt perc s egy kapu megpillantása után kezdett erősen olyan érzésem lenni, hogy én már jártam itt, hogy ez az a park ahol a múltkor voltunk. A többiek leszavaztak, mondván egy séma alapján építkeznek kínában, nagyon hasonlít egyik épület meg elrendezés a másikhoz, meg amúgy is mi most a tiltott városban vagyunk.

          Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor kimondtuk kereken, hogy ez az a park, ahol én s apu voltunk a múlt héten Zsuzsival, csak másik bejáraton mentünk be. Nem tudjuk, hogy hívják, ám bárhol is vagyunk, jól érezzük magunkat, élvezzük a csendes, tiszta levegőjű természetet s jót tesz a lelkünknek ez a nyugalom, amit ez a kert áraszt magából. Sok kép készült itt megint, a már ismert s ismeretlen helyekről. Találtunk egy fagyist is és arra gondoltunk, hogy felfrissítjük magunkat s adunk a kilóinknak. Nem sikerült, mert amit vettünk, annak olyan íze volt, hogy egyikünk sem bírta megenni (valami mézes puszedlis szilvás és egyéb ízek szörnyű keveréke). Ez lett a mi tiltott városunk s egyáltalán nem bántuk, hogy ide mentünk be =)

          Aztán átmentünk a Tian amnen térre, fényképezgettünk, kívülről meglestük a nagy Mao mauzóleumát, sétálgattunk. Később fogtunk egy taxit. Taxis bácsinak megmutattuk a kórház szórólapját, ám nem igazán tudta kivenni, hova is szeretnénk menni, sötét volt, az írásjegyek pedig kicsik. Mondtam neki, hogy „yung ding lu”, és meglepetésemre felcsillant a szeme és megismételte ugyanolyan kiejtéssel, ahogy én mondtam. Innentől fogva erősen gondolkoztam rajta, jól ejtettem-e, biztos ugyanarról az utcáról beszélünk-e, mert ez így túl könnyű volt… ha itt máshogy, más hangsúllyal ejtünk egy szót, vagy nem értik meg, vagy teljesen mást jelent, még a végén a város másik felén rak ki minket aztán stoppolhatunk.. De nem sokkal később megérkeztünk a keresett utcába, és mielőtt bejöttünk volna a kórházba, még vacsoráztunk egyet. Most pedig megyek lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok, főleg fizikailag. Komoly izomlázam van dr. Ding Hong tűi és főleg mr. Dzsu kezei nyomán. Jó éjszakát! =)

2009. május 14.

          Ma reggel megint apuka ébresztett… hiába, ez a friss levegőtől mentes, nyomott hangulatú homályos szoba elnyomja az embert, végig tudnám aludni az egész napot.

          Úgy volt, hogy ma elmegyünk újra a tiltott városba, így majd mi elmondhatjuk, hogy kétszer is voltunk :) de máshogy alakult a program.

          Reggel, khm… fél délben megérkezett dr. Ding Hong. Ma nagyon szenvedtem az egyik tűjétől, valahogy nagyon eltalált egy érzékeny pontot a jobb lábamban, mert térd alattól, ahova szúrta a tűt, egészen az ujjaim hegyéig fájt minden sejtem.

          Később megérkezett mr. Dzsu. Ígéretéhez híven elhozta nekem a fülbevaló golyók kis pendrive-kinézetű kellékének a leírását.  Ennek a dolognak az a lényege, hogy végig húzza óvatosan és lassan a fülön, és ahol elkezd furcsa jelző hangot adni, oda tesz egy golyóbist. Angol leírást kaptam, így sok mindennel ezzel kapcsolatosan nem lettem okosabb.

          Ma megkértük őt is, hogy írja le a nevét. Hivatalos átírás szerint az ő neve Zhu Yan-ként írandó. Ennek az első tagját kell Dzsunak ejteni.

          Közben átugrott Barbi is, hogy mr. Zhu szólt nekik, hogy Fannihoz csak ötre tud menni, mert az előbb hívták telefonon és egy orvosi konferenciára kell mennie. Így elnapoltuk a tiltott városozást. Kimentünk apuval ebédelni, és magamhoz képest rengeteget ettem, komolyan csodálkoztam, hogy hogyan bírtam azt mind elpusztítani. Apuka egy szót mondott. Őssejt.

          Étterem után vásárolni mentünk a kispiacra. Vettem magamnak egy igen heves s poénos alkudozás után 26 yuan-ért egy rövidnadrágot. Már vagy négy-öt kínai emberke vigyorgott rajtunk és szurkolt – hogy az eladónak-e vagy nekem, azt bizony nem tudom.

          Visszaértünk a kórházba s a nővérke hírekkel s egy új házi szabállyal fogadott minket. A malac influenza megjelent Pekingben, két amerikából érkező egyetemista fiúban diagnosztizálták a veszélyes kórt. Így Fanni és én mostantól fogva nem hagyhatjuk el a kórház területét. Apu s Fanni kísérői kimehetnek, de egy névre szóló kártyát kaptak, amit mindig maguknál kell hordaniuk, és bármilyen hivatalos személy elkérheti tőlük s ők ezzel igazolják, hogy miért van joguk belépni a kórház területére. Kínába beutazni innentől fogva elvetélt ötlet, mivel nem adnak ki vízumot. Az ország becsukta kapuit a külföldiek előtt. Azt hiszem, nagyon lassan fog telni innentől fogva nekem s Fanninak a hátralévő idő…

          De holnap őssejt nap, úgyhogy most megyek, mert hív az ágy… =)

2009. május 15-17.

         Elérkezett a harmadik őssejt adag napja. Korán felkeltünk s lefürödtem még mielőtt bármi más történt volna. Őssejt beültetés után ugyanis két napig nem lehet zuhanyozni, mivel nem érheti víz a sebet.

          Jött a nővérke a szokásos allergia teszttel és igazából nem is értem, miért tesztelnek minden alkalommal. Persze, könnyen lehet, hogy az a sárga folyadék csak ránézésre ugyanaz. Fő a biztonság =)

          Fél órás szoba fertőtlenítés után megérkezett dr. Li Min és asszisztense. Megmutatták rejtett tudásukat, minden elsőre, egy érzéstelenítővel, fájdalom-és zsibbadás mentesen zajlott, rekord idő alatt. Így kell ezt csinálni, emberek! :) az infúzió is lecsöpögött, mire ők végeztek, a monitor pedig a szobadísz szerepét töltötte be – hozták ugyan, de nem kapcsolták be, így megúsztam a hosszú távon már bosszantóvá váló pittyegő hangokat.

          Zsuzsi jött reggel és a beadás után is, és akkor újságolta, hogy vasárnap haza kell utaznia, mert hiába próbálkozott az utolsó pillanatig, most még neki sem hosszabbítják meg a vízumot. De nem hagy minket magunkra, sikerült helyettest találnia. Egy magyar lányt, aki kínai szakos és épp itt tanul kint Pekingben, és egy kínai srácot, aki angol szakos s a kórház alkalmazásában áll. Bármi problémánk van, kérésünk, óhajunk-sóhajunk, ezentúl őket lehet zaklatni :)

          A hat óra most valahogy nagyon lassan akart letelni, aludni nem tudtam és azon gondolkoztam, hogy ha fel is kelhetek, akkor is be vagyok zárva,… most először voltam vele úgy, hogy csak múlna el minél gyorsabban a hátralévő idő.

          Aznap este megint jött az energiahullám, bár most egy jó adag fáradság is társult mellé. Lányok meg is jegyezték, hogy megint rendesen fel vagyok töltődve, lévén addig szórakoztam a kezemben lévő pen-nel, míg majdnem összetört… =)

          Ma vasárnap délután van, és a hétvégén új felfedezéseket tettünk. Dr. Ding Hong-nak teljes mértékben igaza van, láthatóan szélesedett az izom mindkét lábamban, főleg a jobban. Ezt már nem lehet nem észrevenni! :)

          Valamint, félelmetes, de a kezeimben a felkarnál meg olyan helyre nőttek izmok, ahol eddig nem voltak. Nem hogy növeltem a meglévő tömegét, de teljesen újakat növesztettem egy éjszaka alatt. Ijesztő egy kicsit a tempó, de nagyon-nagyon jó és nagyon örülök neki, hogy már most látom és érzem az őssejtek hatását :))) a hangom is folyamatosan erősödik. Valahogy olyan, mintha egy új energiaforrást kaptam volna, és a szervezetem most ezt nagyon élvezi  :)

          Ám most felfüggesztem a gépelést egy kicsit. Ezen a hétvégén igyekeztem bepótolni minden elmaradásomat írás terén, beszámolni mindenről és most a lányok gondjaira bízom a pen-t (jelentem, még működik), hogy eljuttassák a céljához ezt az irományt :) üdvözlet mindenkinek! :) *hug*

2009. május 19.

Ma már kedd van. Nagyon mennek a napok, még így is, hogy be vagyunk zárva.

Tegnap egész nap hőemelkedésem volt. Reggel korán felkeltem, lefürödtem és hajat mostam, mert már igencsak piszkosnak éreztem magam. Erőtlenségemet a kialvatlanságnak tulajdonítottam, így reggeli után visszadőltem pihenni. Jött a doktornőnk s kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy erősödöm, nőnek az izomtömegek rendületlenül, csak most épp nagyon fáradt vagyok. Gondoltam rá, hogy talán le kellene mondani a rehabilitációt, de végül arra jutottam, hogy mégsem, mert annyira rosszul meg nem vagyok. Így mikor megérkezett dr. Ding Hong, nem mondtam neki ellent. Viszont jólesett, hogy minimális, 14 db tűvel indította a hetet a szokásos húsz helyett :) Mr. Zhu pedig ügyesen elűzte még a fejfájásomat is =)

Miután elment ettem s megint kezdtem túl kimerült lenni, a fejfájás is visszatért, de sokkal gyengébb volt. Evés, alvás, ivás. Ebből állt a napom ezután. Este aztán kértem egy lázmérőt. Hőemelkedésem volt. Ezek szerint egész nap az volt. Ez nálam szokatlan, mert ha hőemelkedés, akkor fél órán belül már magas láz és minimum két hét betegség a ráadás. Gyógyszert nem adtak, azt mondták, igyak sok forró vizet és másfél óra múlva mérjem meg újra. Közben leszöktem a bejárati ajtó elé egy kis oxigénért, mert ez a szoba nem bővelkedik benne. Nagyon jó volt, csak most meg már ott tartok, hogy nem tudom eldönteni, hogy jelen helyzetemben ki szeretném-e törni az ablakot a szobában vagy bedeszkázni… 

Szerdán pedig újabb őssejteket hozott nekem dr. Li Min és segítő jobbkeze. Szerencsére most is menetrendszerűen ment minden, persze volt néhány kellemetlen érzés, de ez vele jár. Sokan a darázscsípéshez hasonlítják a fájdalom nagyságát. A nyáron nekem megcsípte egy darázs a kezemet, és szerintem az sokkal de sokkal jobban fájt, mint a lumbal punktio… persze ez egyénenként változik.

Ismételten több óra zenehallgatás következett, megspékelve egy még azóta is kirakatlan bűvös kockával és néhány óra alvással.

Csütörtök óta pedig hála a magyar lánynak, akit említettem, újra hódolhatok régi szenvedélyemnek. Japánozom. Hozott nekem egy lemezt tele japános dolgokkal, így újra tanultam a hiraganát… mivel a nyelvtani dolgokat magamtól nem nagyon fogom tudni megfejteni, ezért a szókincset bővítem, kanjikat gyakorolok. Nagyon telnek már a lapok :)

Ma vasárnap este van. Az idő errefelé nagyon meleg, szinte egész nap megy a légkondi. Erről jut eszembe. Van egy szörnyeteg, hatalmas, órás monstrum gépezet, ami iszonyatos robajt keltve zúg el az ablakunk alatt, néha egy nap több alkalommal is. Célja és küldetése tisztítani a levegőt, gondolom ez is egy fajta védekező mechanizmus lehet a malacinfluenza ellen. Eredményeképpen nagyon párás, ködös és homályos lesz a légtér. 

2009. május 25.

Ma van az utolsó napunk Kínában. Egy részről nagyon örülök neki, mert felettébb hiányoznak már az otthoniak… családommal ugyan tartjuk a kapcsolatot telefonon, így tudunk mindig helyzetjelentést adni meg kapni, de mivel itt nincs internet, így a barátaimról semmi hírem…

Másrészről az őssejt előtt pedig tényleg le a kalappal, mert egyre jobban és jobban érzem jótékony hatását. Még az óra szíján is állítani kellett egy lyukat, mert kinőtte a csuklóm… nagyon komoly :) az általános erőnlétem is sokat javult, nem fáradok el olyan hamar, minden mozdulat sokkal könnyebbé vált.

Az ország pedig nagyon érdekes és szeretnék még sokkal többet tudni róla és látni belőle. Igaz, így szobafogságban sokat fejlődni a kulturális ismeretek terén nem tudok, de azért mindig csurran-csöppen valami, leginkább kedvenc akupunktúrás doktornőnknek köszönhetően. Ő tud bár a legkevesebbet angolul, mégis ő a legkommunikatívabb velünk, nagyon kitartó és mosolygós =)

2009. 05. 29.

Még hétfőn kaptam egy utolsó őssejt adagot. Minden problémamentesen ment, semmi zsibbadás, elsőre megtalálták a jó pontot, hamar végeztek velem. Miközben én hat órás kényszerpihenőmet töltöttem az ütemesen csipogó monitorra kötve, apum elkezdett csomagolni. Letelt az egy hónap! És milyen gyorsan, fel sem tűnt… kialakult ott is egyfajta rutin, hogy mi a napi program, mégis minden egyes nap hozott valami újat és hihetetlent. Első időszakban a sok kirándulás, aztán amikor napról-napra alakult rajtam valami a kezelésnek köszönhetően, nem győztünk csodálkozni =)

Az indulás napján még jött a rehab és új videó is készült rólam, régi fényképet is kértek ami alapján szembetűnően látszik, mennyit erősödött a karom. Még doktornő is meglepődött a változásokon.

Dr. Ding Hong-tól és Mr. Zhu-tól még búcsúajándékot és búcsúölelést is kaptam. Dr. Ding Hong mondta magyarul, hogy „viszlát”, mi pedig ugyanezt kínaiul, s mondta hogy nagyon vár minket vissza. Még azt is megígérte, hogy addig megtanul angolul rendesen – mondtam, hogy én is =)

Este megérkezett Reni és a kínai srác, aki segített nekünk. Beszélgettünk még egy jót, kiderült, hogy a srác hasonló dolgokat tanult az Oxfordon, mint én most a fősulin (közgazdaság, pénzügy, számvitel, matekok…). Véleményt cseréltünk Reni tolmácsolásával, ajánlott egy könyvet is, hogy olvassam el, és majd ha jön szeptemberben Magyarországra, összefutunk =) (addig nagyon fel kéne turbózni azt a nem létező angol tudásom…) Aztán este tízkor elhagytuk a kórházat és isteni érzés volt újra szabad levegőn lenni, mélyet lélegezni… majd fogtak taxikat Reniék és irány a reptér.

 A repülőút most egy órával hosszabb volt, de mivel éjszaka utaztunk, így belealudtunk az útba. A tíz órából hatot végig aludtam, aztán hozták a második meleg ételt és rá egy órára újra magyar földön voltunk, igaz, mi még 2,5 óra utazásnyira itthontól.

Családom olyan változásokat is észrevett, amiket mi nem… ugye ők nem láttak egy hónapig, anyu szerint még az arcom is változott. Több izom, több mimika =) „olyan jó rád nézni!” =)

híztam is, 4,5 kilót, de ennek jelentős rész az új izmok súlya. Kezdek egészen emberien festeni =) máshogy áll rajtam a hosszúnadrág, ducibb lett a lábfejem, kell vennem új szandált és szerintem a fekete nadrágomnak esélye nincs, hogy be tudjam majd gombolni…

Most gőzerővel folytatom a rehabilitációt, kitudja, még a végén tényleg önálló leszek =) folytatjuk a kupakgyűjtést és egyéb akcióinkat is, mert mindenképpen szeretném megismételni a kezelést.

Ez úton hatalmas köszönet mindenkinek, aki segített abban, hogy elutazhattam őssejtekért! Rengeteg ember munkája s segítsége tette ezt lehetővé, és hihetetlenül hálás vagyok, s nagyon örülök, hogy tényleg használt, s nem hiába küzdöttünk el magunkat Pekingig! =)

Üdvözlettel,

o.l.

szeptemberben valóra vált egy kívánságom. egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz a célhoz, ami néhány évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem; Japánban szeretnék magyart tanítani.

sokan óvtak, hogy a főváros mennyivel másabb, mint a vidék. hogy az emberek majd nem törődnek velem, nehéz lesz a közlekedés, ne számítsak segítségre. hogy a valóság könyörtelen, s mindent nekem kell majd intéznem.

ugyanakkor kaptam bátorítást is. két, számomra nagyon fontos barátom is biztatott, hogy igenis jó döntés volt, jó helyem lesz azon az egyetemen, mert ha már bejutottál, akkor az egyet jelent az oda tartozással, és ha éppen antialkoholista az ember fia, hát egy karton tej várja a buliban. és hasonlóan az sem mérvadó, jár-e az ember a két lábán vagy gurul a kerekein. ők ketten már megjárták ezt az iskolát, ismerik minden zugát, én pedig megunhatatlanul hallgattam beszámolóikat és tanácsaikat. ők tartották bennem a lelket, felidéztem magamban a szavaikat, valahányszor elbizonytalanodtam.

nem az volt a baj, hogy nem tudtam, mit akarok. japán szakot akartam. és felvettek! de hol fogunk lakni, kapunk-e kollégiumot? vagy kénytelenek leszünk albérletbe menni? többesszám, hiszen betegségem miatt állandó segítőre van szükségem. ezt a posztot édesapán töretlen lendülettel és elhivatottsággal tölti be.

és hogy fogunk fel-le utazgatni? és városon belül? mi lesz télen, ha szakad a hó, vagy jön egy nagy eső a hidegben és én ronggyá ázom? azt tuti nem úszom meg betegség nélkül! és ha nem jön alacsonypadlós busz? és vajon az egyetem mennyire akadálymentes, be tudok jutni majd órákra?...

kavarogtak az ilyen és ehhez hasonló kérdések százai bennem és a családomban is. apu és bátyám féltett, nővérem biztatott, anyu pedig próbálta színlelni, hogy nem aggódik.

bár a főiskolán is megkaptam minden segítséget, ott valamiféleképpen úttörő voltam. mikor odamentem, akkor csináltak rámpákat, miattam akadálymentesítették a nagyelőadót és a kollégiumot is. én mentem minden félévben a TO-s nénihez, hogy ezt és ezt az órát vettem fel, le kellene hozni őket az emeletről, mert nincs lift…

ezzel szemben az egyetemen szembetaláltam magam például a kari esélyegyenlőségi bizottsággal, egy szervezettel, amely a fogyatékkal élőknek nyújt segítséget az egyetemen eltöltött évek alatt.

lassan minden kérdésünkre megkaptuk a választ, és bátran ki merem jelenteni, hogy életem legjobb döntése volt, hogy beadtam a felvételit!

csók mindenkinek,

o.l.

jöjjön egy további részlet a pekingi útról, hamarosan pedig jelentkezem ettől független bejegyzéssel is.

addig is mindenki legyen rossz!

o.l.

2009. május 3-8.

Halihó,
huh, már harmadika van, hihetetlenül szaladnak a napok. Igyekszem minden nap frissen és melegen leírni mi minden történik, de még így is annyi érdekes dolog mindig kimarad.

A metrón utazás egy külön élmény. Elhatároztuk ugyanis, hogy elmegyünk a metróval a selyempiacra. Megkerestük a metró bejáratot és egy kaputelefont találtunk, ahol lehetett hívni a liftet, vagyis nem lift, hanem az a lépcsőkorláton csúszó liftet, ami direkt kerekes-székeseknek és babakocsisoknak van. Nohát jöttek a vörös karszalagos, egyenruhás emberek s igazi díszkíséretet kaptunk. Angolul semelyik nem beszélt. Felraktak minket a metróra, majd 12 megállóval odébb már várt minket a másik csapat, akik ugyanígy végigkísértek minket egészen a kijáratig. Nagyon fontos emberek lettünk hirtelen =)

A selyempiac hatalmas. A metróról leszállva, de még ugyancsak a mínusz egyedik szinten van egy kereszteződés, és kínai illetve angol feliratú útjelző táblák jelzik, merre menve mit talál az ember. Mi a selyem utca, azaz a silk street felé vettük utunkat.

A piac hat szintes, egy-egy szint focipálya méretű terep, négy-öt sorra van osztva és szó szerint egymást érik az árusok. Az ember bemegy egy sorba s két oldalról mást se hall, mint hogy „ez jól állna rajtad”, „cipőt tessék, itt van neked jó cipő”, …és ugyanez táskával, órával, szemüvegekkel, és a többi… vannak jó dolgok, amit érdemes megvenni. Kitűnő hamisítványok vannak. Én mondjuk nem vagyok egy vásárlós típus. Elektronikai dolgot pedig selyempiacon részemről soha. Ám sikerült beszerezni egy régi fa játékot, ami apuban gyerekkori emlékeket idéz =) mindössze 10 yuan volt. Itt árak nincsenek kiírva, a vásárló meghatároz magában egy árat, amit maximum adna a termékért, majd mond egy annál sokkal alacsonyabbat, amire az árus legalább a maximum összeg dupláját fogja rávágni. Rendszerint a végén egy pofátlanul alacsony áron fogunk fizetni a maximum árunk alatt.

Minden hétköznap, amikor nincs őssejt beültetés, olyankor van akupunktúra és masszázs. Az akupunktúra egyre kevésbé fáj, úgy tűnik csak az első volt annyira rossz. Amikor pedig fordul a sorrend, akkor szinte egyáltalán nem fáj. Az akupunktúrás hölgy nagyon kedves és lelkes. Angolul nagyon keveset tud, ám van nálunk egy kínai-magyar, magyar kínai kisszótár, és ami nem jut eszébe angolul, azt megkeresi a szótárban, és végül sikeresen összerakjuk azokat a mondatokat =) nagyon tud örülni, mikor helyesen kimondjuk a nevét vagy egy-egy kínai szót, olyankor tényleg látszik rajta, hogy boldog. Meg amikor ő tanul meg valamit, az is nagyon lelkesíti.

Mr. Dzsu jobban beszél angolul, vele lehetne beszélgetni, csak hozzá meg én nem tudok eléggé angol nyelven… de azért próbálkozunk, ma például kifejezetten beszédesek voltunk. Az a jó, hogy az ő kiejtése sem jó, nem igazán angolos, tagoltan beszél és tőmondatokban. Így meg szoktam érteni, amit mond, és még tőbb mondatokban válaszolok, kérdezek… egyébként mikor a talpamhoz ér, már mosolyog s nevetve mondja, hogy „you don’t like this, because very fáj…” (minap kétszer is kirántottam a kezéből a lábamat, de nem akartam én, csak szimpla reflex volt…). Már az is aranyos, ahogy a „fáj”-t kiejti, de ez a „very fáj”, ez haláli, meg kell enni a srácot, komolyan. Kaptam tőle golyókat a fülembe. Ici pici fém golyók, ragtapasszal biggyeszti oda őket, átlag négy vagy öt darabot s két napig bent hagyja. Ennek az a lényege, hogy ezek a pontok folyamatosan stimulálva legyenek. Amikor a talpamnál volt első nap, akkor mondta, hogy a fülemben lévő pontok és azok, amit épp izomból nyomogat, nagyon fontos kapcsolatban vannak egymással. Akkor kellemetlen nagyon, mikor este véletlenül arra az oldalra fordulok, mert elfelejtem, hogy ott vannak s rájuk fekszem… aucs… no comment.

Még 6-án voltunk egy parkban a Tian anmen-en, a tiltott város mellett. Hatalmas, nyugodt, tiszta és gyönyörű. Itt egyedül éreztem tiszta levegőt, mióta Beijing városát rójuk. Hatalmas sziklás szobrok, csodálatos színű és illatú virágerdők tarkítják. Láttunk bambusz ültetvényt s kínai óvodát is a parkon belül, s szorgalmasan készítettük a képeket az ennivaló kis csöppségekről.

Amikor mentünk éppen tulipán kiállítás volt. Ezen a helyen egy újabb világot kezdtem megsejteni, egy világot, ami minden sejtjében más, szimbólumokkal, jelképekkel teli rendszer, s minél többet értünk, annál kevesebbet tudunk. Rengeteg fényképpel s élménnyel lettünk gazdagabbak aznap.
Másnap reggel pedig még ki sem nyitottam a szemem, már az ágyam mellett állt kedvenc akupunktúrás doktornőnk, dr. Di Hu. Sűrű bocsánatkérések közepette csak azt vettem észre, hogy máris húsz darab tű áll ki a testemből. Délben szokott jönni vagy közvetlen mr. Dzsú előtt vagy után, csak tegnap valami elfoglaltsága volt akkor. „good morning, veilla” :) Délután felkerekedtünk és elmentünk hutongokat nézni. Ez annyit jelent, hogy megnéztük, milyen helyen, környezetben, milyen lakásokban élnek illetve éltek hagyományosan a kínaiak. Itt is egyre modernizálódik minden, tele van a város nyugati stílusú hatalmas felhőkarcolókkal, ezek üveg monstrumok és az emeletek számát csak húszasával érdemes számolni. Így ha az ember a régimódi életre kíváncsi, akkor azt egy kirándulás keretében érdemes megnézni. Ezek alacsony, szürke épületek, sikátor jellegű, szűk utcákban. Ma már kevesen lakják őket, leginkább butikokat nyitottak bennük. Itt is árultak mindenfélét, voltak kifejezetten arab, indiai portékákat kínáló üzletek is. Ám a legjobban nekem még mindig az tetszik, hogy a boltok kilencven százalékában lehet venni orosz kalinka babákat. Kicsit olyan volt, mintha a Harry Potter –féle Abszol úton sétálnánk, a hangulat és a légkör, amit ezek a keskeny utcák árasztanak, teljesen megfoghatatlan, új és annyira más a megszokottól. Minden nyugodt, mindenki segítőkész és ahogy a kis piszkos szürke épületekből lesnek kifele a kis ferde szemű eladók a hihetetlenül színes ruhák, szobrok és egyéb eladni valók közül… egy lelkes kínai fiúval még közös fényképet is csináltunk :)

Ebből az utcából nyílott egy sétány. Bejárat a főút felől, majd egy tó s az körül a sétány és onnan indulnak a szűk utcácskák. A tó körül kicsit balaton parti hangulatom lett, majd kínai tó partivá változott az érzés, ahogy leszállt az este. Még sötétedés előtt betértünk egy étterembe. Kezdetnek jött a forró víz. Ez errefelé az egyik szokás, a kínaiak forró vizet isznak, nagyon jót tesz a gyomornak és egészséges amúgy is a szervezetnek. Aztán kihoztak egy savanyú uborkás dolgot, ez teljesen jó volt, persze más, mint az otthoni, de teljesen jó. Utána jött két előétel, de mindkettő gombás alapokon nyugodott és gombakerülő ember lévén csak odáig jutottam, hogy az egyikből vettem répát és bambuszt. Végül pedig a pekingi kacsa. Ehhez külön rituálé tartozik, hogy hogyan kell enni. Van egy palacsinta-szerű, csak annál sokkal vékonyabb gőzölt tészta, van a kacsa hús, szósz, póréhagyma és kígyóuborka. A művelet a következő: húst a szószba mártjuk egy kicsit, majd a tésztára tesszük, rakunk mellé hagymát és uborkát, utolsó lépésként pedig feltekerjük, mint a palacsintát. Hát ööö biztos többeknek ízlik meg finom meg minden, csak nekem erős has-és fejfájásom lett a szósztól. Valami mély, igen intenzív keserű, kemény íze volt annak a sötétbarna szósznak, és nem vette be a hasam. Nagyon rossz közérzetem lett tőle, ahogy a lányok fogalmaztak, betett nekem a szósz.

Utána a levegőn kezdtem magam jobban érezni, szépen lassan visszatért az életkedv. A tó körül kivilágított épületek nagyon szépek voltak, sőt, meghallgattunk egy csoport zenészt is, akik különböző vonós hangszereken játszottak s énekeltek mellé. Nagyon jó volt őket hallgatni =)

8-án reggel megint dr. Dí Hu-ra ébredtem, és tanakodtuk rajta, kapjak-e akupunktúrát vagy sem, mivel aznap jön a következő őssejt adag, s ezeken a napokon nincs semmi, de épp akkor jött be a nővér és hozta be a monitort, és nem szólt, hogy állj, ne, izé ma nem lehet, én meg energiám teljében éreztem magam, szóval akkor miért is ne? Mondjuk Mr Dzsut már nem viseltem volna el. Az akupunktúra után meg úgy éreztem magam, mint aki kilométereket futott meg hozzá még jógázott, iszonyú fáradt lettem. Úgy tűnik a reggeli szurkálódás fárasztóbb.

Később jött vissza a nővér az ionos-uv-s lámpával, ami csíra irtást végez. Érezhetően tisztább a levegő utána. Tíz órakor megjött dr. Li Min és egy asszisztense az őssejtjeimmel. Most nem voltak gerinc specialisták, csak ők ketten tartották a frontot. Létszám hiányában elmaradt a hátam mögötti kiabálós és a kézfogós megnyugtatós fejezet. Utóbbit hiányoltam is, mert nem tudom miért, de elkezdtem lelki világomban remegni, mikor megláttam, hogy nincs itt az az ügyes kezű üvöltözős doki. Aggodalmam nem volt alaptalan, mert doktornőnk nem találta el elsőre a helyet, megint két érzéstelenítést kaptam, és amikor megtalálta a folyadékot, akkor meg erősen fájt, konkrétan éreztem mindent, biztos nem úgy, mintha nem ért volna semmit az érzéstelenítő, de sokkal jobban fájt, mint a múltkor. És még a jobb lábam is elkezdett zsibbadni, miközben rendesen tudtam mozgatni meg éreztem az asszisztens kezét. Iszonyat furcsa egy érzés volt. Eltalált, megérintett valami ideget a tűvel. Mindössze kb. tíz percig voltak bent nálam.

2009. április 30 – május 1.

Jó reggelt! Most volt az ultrahang, eredmény délutánra várható. Ma nem ehettem és ihattam semmit az ultrahang miatt és mostantól sem lehet, mert őssejt előtt három órával nem lehet táplálkozni, utána is maximum inni, de csak nagyon keveset. Hat órán át kell majd feküdnöm, párna nélkül. Mozogni, forgolászni lehet, de a fej emelés tilos. Ez azért van, mert a gerincből lecsapolnak valami folyadékot (liquor vagy hogy írják) és annak a helyére adják az őssejtet, ami így feljut az agyba. Ám az őssejt sűrűbb, nehezebb a feljutás, ha a fejemet megemelném, akkor másnapra iszonyú migrénes fejfájást kapnék. Azt inkább kihagynám =)

------------ :)

Ultrahang után visszajöttünk a szobába, behoztak egy ionos vagy milyen lámpát, állítólag fertőtlenítette a szobám, ez körülbelül fél óráig égett. Ez alatt jött egy nővér és csinált egy allergia tesztet az antibiotikumra, amit az őssejt mellé kapok. Az eredmény negatív lett, így amikor kivitték a lámpát, jött is a nővérke az infúzióval. Először egy fiziológiás sóoldatot kaptam, ezzel serkentették a vérkeringést, de kb. a negyedénél ki is cserélték az antibiotikumra. Miközben ez csöpögött belém, megérkezett a két gerinc specialista és a doktornő, Dr. Li Min. Sem Zsuzsi, sem apu nem lehetett bent, pedig nem lett volna rossz tudni, mi folyik ott hátul. Bár talán jobb, hogy nem tudom =) …

Oldalra kellett fordulni, lábakat hashoz húzni, majd felpattant az ágyra az egyik doki, ő támasztotta a lábaim. Li Min a másik specialistának segédkezett. Amikor a doki meglátta a hátam, hát nem örült neki, hogy már műtött gerincferdült vagyok.

Li Min odahajolt elölről fölém, megfogta a kezem, mondja, hogy nincs semmi baj, csak lazítsak. Aztán jött egy érzéstelenítő, valami extra vékony tűvel adhatta a pasas, mert alig éreztem. A fogtöméshez tudnám hasonlítani a folyamatot. Az érzéstelenítő beadása teljesen ugyanaz az érzés, utána felületi érzékelés nincs, csak mikor már bent matat a tűvel, azt lehet érezni egy ici-picit. Az első próbálkozás sikertelen, nem fért be a tű. Aztán kaptam egy újabb adag érzéstelenítőt a nem műtött területre. Majd fél perc se kb. és mindhárom kínaiból hatalmas megkönnyebbülést jelző sóhaj szakad fel, és én meg csatlakozom hozzájuk… =) aztán megcsinálták a cserekereskedelmet a liqour és az őssejt között, majd leragasztották a helyét és elmentek, a doki aki mögöttem volt, lelkesen két kézzel integetett kifele menet. (azért paráztam rendesen olykor, csak jól titkoltam… hú csak legközelebb is találja meg a jó helyet a doki =)) dokink állítólag nagyon jó humorú emberke, az első kiabálása után csak nevetést meg beszélgetést hallottam, főleg miután megtalálta a tű a helyét. Magának a folyamatnak lumbal punktio a neve, lp-ként van beírva az ütemtervbe, ez rutin dolognak számít, vizsgálatokhoz gyakran vesznek így folyadékot a gerincből. A következő őssejt beültetés egy hét múlva csütörtökön lesz.

Ez után antibiotikumot újabb fiz. sóra cserélték, aztán ki is vették a tűt. Közben még jött egy nővérke és monitorra tett, de pl. azt az ujjra való kütyü által adott értékeket kis ideig nézte, majd le is vette és félretette. Innentől jött hat óra fekvés, még mindig nem evés és nem ivás. Az orvosok bejövetelétől az őssejtig kb. 20-25 perc telt el. Inni azért nem igazán lehet, mivel felkelni sem szabad.

A hátam fájt, de nem nagyon, az lp helyéről sugárzott egy kicsit fölfelé, de inkább attól volt rossz, hogy feküdni kell. Nem szoktam ennyit feküdni egyhuzamban. Kb. fél óra múlva bejöttek Fanniék, beszélgettünk egyet. Aztán ők elmentek vásárolgatni, én meg feküdtem tovább… hatkor elvitték a monitort és felkelhettem. Ettünk és ittunk meg sétáltunk. Mivel a tűt kivették, halál nyugalomban sétálgattunk, Zsuzsi azt mondta, ha kiveszik a tűt, mehetünk… de kiderült, hogy 8-ra vissza kellett volna érni, így amikor megjöttünk, a nővérke újabb antibiotikummal támadott. Amikor egy ilyen lefolyik, csengetni kell a nővérért és kaputelefon szerű cuccba bemondani, hogy „i.v.’s finish”.

Este energiatúltengést kaptam az őssejttől, mozgáshiányom volt éjjel egykor… és mozgott belül valami a végtagjaimban, és láthatóan sokkal jobb hangulatban voltam… hé, lehet, hogy bedrogoztak? … =)

2007 nagyon mozgalmas éve volt az életemnek. minden szeptemberben kezdődött, a kínai út ötlete is; az érettségiző osztályomban. és a mozgalmasság azóta is tart.

középiskolai tapasztalataim vegyesek voltak. volt az osztályban olyan, aki az első pillanattól fogva elfogadott, ugyanolyan értékű embernek látott, mint saját magát – ezek többnyire a fiúk voltak. érdekes módon ők sokkal nyitottabbak voltak, és még ma is ezt érzem, érzékelem. a lányok között is voltak, akik segítettek nekem, és ezért hálás voltam nekik. de igazi barátság nem alakult ki, csak az utolsó évben. ennek egyrészről én is oka voltam, hiszen egészen középiskoláig nem jártam közösségbe, így nem tudtam, mikor, hogyan és hogyan nem illik viselkedni, így aztán leginkább csak csendes megfigyelőként voltam jelen.

összességében ez az iskola a kötelező tananyagon túl megtanított arra is, hogy célunkat nem szabad feladni az első nehézségnél, mert rengeteg olyan lehetőség adott, amelynek létezéséről talán nem is tudunk – és nem is fogunk, ha nem járunk utána.

utolsó évben aztán kialakult egy olyan barátság az egyik osztálytársammal, amikor bármit megtennénk a másikért vagy éppen képesek vagyunk órákon át beszélgetni a világ dolgairól. az emberi kapcsolatok hajlamosak idővel változni, alakulni és – esetenként - megkopni, így a mi barátságunk sem a régi már, viszont abban az időben ennek a barátnőmnek rengeteget köszönhettem. általa vette kezdetét egy összefogás, egy történet, melynek eredményeképpen eljuthattam Kínába, gyógykezelésre.

próbálkoztunk mindennel. volt papírgyűjtés, ásványvizes palackgyűjtés, sörös-és egyéb fémdoboz- és kupakgyűjtés. utóbbi kettő még ma is folyamatos.

volt két nagyobb rendezvényünk is. az egyik még az érettségi évében, a másik már a főiskolán. az első szervezésünk sikere hatalmas volt – kezdőkként szerveztük, rendezvényszervezés terén totálisan amatőrökként. mégis a nemes cél és a fellépők nevei több mint 70%-os telítettséget produkáltak a Keszthelyi Balaton Kongresszusi Központ és Színházban. valamint megközelítőleg 550.000 Ft bevételt. nagyon boldogok voltunk, úgy éreztük, érdemes volt annyi energiát befektetni. a szervezés (ahogy a későbbiek is) nulla költségvetéssel készültek. a helyszín (világítással, mindennel), a fellépők, a plakátok, minden-minden, még a fogadáson felszolgált pogácsa és ásványvíz is felajánlás volt, és önkéntességi alapon jött Takáts Tamás és Bálint Ádám is, csak úgy, mint osztálytársam, Török Vidor, a tekerőlanttal.

aztán még ebben az évben felvettek főiskolára, ahol az összefogás egy hallgatótársamnak és a Magyar Vöröskereszt Támogató Szolgálat akkori vezetőjének köszönhetően töretlenül folytatódott. de erről hadd számoljon be egy rövid cikk részlete Kiss Ádám humorista honlapjáról: 

„Humorest Veráért

Zalaegerszeg - Hétfő este jótékonysági humorestet tartottak a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán. A belépőkből és a büféből származó bevétellel Takács Veronika őssejtkezelését támogatták.

Mint már korábban írtunk róla, Vera húsz éves, mozgássérült lány, a betegségének neve Spinal Muscular Atrophy, ami miatt az izmai gyengék és egyensúlyhiánnyal küzd. Ez a betegség nem kezelhető, de őssejtkezeléssel, amit Kínában kaphat meg a beteg lány, javulást lehetne elérni. A Magyar Vöröskereszt és a PSZF diákjai, ahol Vera is tanul egyébként, összefogtak, hogy gyűjtéssel legalább az öt millió forintos összeg egy részét előteremtsék.

Az est két előadója Lórán Barnabás és Kiss Ádám még a fellépés előtt beszélgetett velünk.

- Körülbelül három hete kerestek meg, hogy szerepelnék-e a humoresten, azonnal igent mondtam. Már sokszor vállaltam ilyet, ha megkérnek rá, nem tudok nemet mondani - árulja el Lórán Barnabás. - Bár nem vagyok emberészetben valami nagyon jó, de úgy tudom, hogy őssejtkezelésre gyűjtik a pénzt a Veronikának, mi szívesen segítünk pénzt gyűjteni, a többi az orvosok dolga.

- Szívesen mondtam igent, mert a jó humorista, ahol tud, segít. Ez lehet a főcím, jó? - viccelődik Kiss Ádám, majd hozzáteszi: - Én már többször jótékonykodtam, két-három havonta elvállalok egy ilyet. A bajai fül-orr-gégészetet támogattam a fellépésemmel nemrég, de segítettem már transzplantációra váró kislánynak is. De azért nem akarok átesni a ló túloldalára, egyszer egy focicsapat keresett meg, hogy segítsek, hogy tudjanak labdát venni.

Horváth Zsuzsanna, az est egyik szervezője elmondta, hogy még őket is meglepte, hogy milyen sok pénz folyt be.

- Nem gondoltuk volna, hogy több, mint 600 ezer forintot sikerül összegyűjtenünk. Ezt egyrészt az eladott belépőjegyek, másrészt a pénzgyűjtő gömb tartalma, de a büféből származó bevételt még nem is számoltuk hozzá. Szeretnénk elnézést kérni, azoktól, akiket nem tudtunk beengedni, de így is sokkal többen tartózkodtak a teremben, mint szabadott volna, körülbelül hatszázan.

Zsuzsannáéknak az este több nehézséggel is szembe kellett nézniük: az előadók késtek és majdnem egy órás áramszünet is volt. De minden megoldódott és kis késéssel el is kezdődött a műsor.”

igazán hatalmas élmény volt mind a két rendezvény. fantasztikus érzés volt, hogy minden értem valósult meg. de nem kevesebb örömöt okozott az a rengeteg kupak, sörösdoboz, amit kaptam és kapok. azokból is több, mint fél millió forint gyűlt össze. volt még két gólyabáli gyűjtés és az Club Atlantis is több alkalommal felajánlotta egy-egy este bevételét, ez is alkalmanként átlagosan 200.000 Ft-ot jelentett.

ezeken túl rengeteg kisebb összeg érkezett támogatásként a Vöröskereszt által nyitott bankszámlára, csak az első hónapokban, rendezvények nélküli terjesztéssel több százezer forint.

így, a kiutazásom nem volt más, mint egy hatalmas összefogás eredménye, amely segítség nélkül elképzelhetetlen lett volna. és a legjobb, hogy meghozta az eredményt, fejlődtem és erősödtem. nekem bizony használt az a titokzatos őssejt.

o.l.

életem során több dologért tartom magam szerencsésnek és lehetek hálás. ezek közül már néhányat említettem nektek, és most egy újabbat szeretnék a sorba tenni. ez pedig nem más, mint a balaton közelsége, a víz, ahol szabad a mozgás, ahol senkire nincs szükségem azért, hogy akár hosszabb távokat is megtegyek. sétálva, mert megtart a víz. úszva, mert a karúszó nem enged elsüllyedni, vagy üldözve a másikat, aki persze sokkal gyorsabb nálam, és a fröcsköléseket is olyan lendülettel kapom vissza, mintha zuhany alatt állnék.

gyermekkorom éveiből talán ez az, ami a legélénkebben él bennem. nyaranta minden nap lent voltunk a strandon, amikor az idő engedte. gyalog mentünk mindig, hiszen mindössze tíz-tizenöt percre laktunk onnan.

gyakori volt, hogy nappal elérte a harminc fokot a hőmérséklet, éjszaka meg éktelen vihar tombolt szakadó esővel, vakító villámlásokkal és fülsértő dörgésekkel. akkor még féltem a viharoktól. a tetőtér gerendái csak úgy nyikorogtak, kicsinek meg voltam róla győződve, hogy egyszer le fog minket fújni onnan a szél. a sok esőnek köszönhetően azonban a balaton vize sosem melegedett túl, nem vált a pocsolyává.  a viharokat pedig most már megnyugtatónak érzem, semmint ijesztőnek.

bár már több, mint tíz éve a város másik végére költöztünk, a balaton még mindig életem nagy szerelme, el sem tudnám képzelni az életemet olyan helyen, ahol nincs természetes víz, tó vagy folyó, esetleg tenger.  az uszodát nem szeretem.  a víz tele klórral, fertőtlenítő folyadékkal, szintetikus anyagok tömegével. nem mondom, hogy a balaton és társai patyolat tiszták, de ott nincs olyan szűk tér, bezártság-érzet.

de a balaton télen is fantasztikus. sokszor megyünk le sétálni, emlékszem, egyszer sötét volt már és égtek a lámpák. ködös idő volt és odafentről ragyogott ránk a hold. a hótakarta móló és a sziget, és a köztük elterülő víz sejtelmes-gyönyörűen különböző mély színekben játszott. a lámpák ködön áthatoló fénye, a hóról visszaverődött árnyalatok olyan megfoghatatlan egyediségbe burkolták a tájat, mintha az valamely festő vászonra álmodott képzelete lenne.

számomra ez pótolhatatlan, és bízom benne, hogy idén többször sikerül megmártózni a vízben is,  mert amellett, hogy nagyon élvezem, nagyon jót is tesz, mert olyan izmokat tudok átmozgatni, amit egyébként nem. de a tavalyi nyár olyan hűvös volt, hogy a 11°C-ban minden szívbaj nélkül vettem fel a télikabátom, mikor elmentünk a barátaimmal boltba. borzalmasan szélsőséges időjárás volt tavaly nyáron, így csak pár nap tudtam fürödni.

ezen a héten viszont voltam a jégen is, merthogy befagyott a víz. a mechanikus kerekesszék velem együtt sem nehezebb, mint egy átlagember (szóval engem majd könnyű lesz átvinni a küszöbön), viszont nem praktikus a jégen, mert nem csúszik rendesen. így amikor két lány a kijelölt terület közepén otthagyott egy fakutyát, lecsaptunk rá és máris élvezetesebb volt a csúszkálás a korcsolyázók között.

egy gondolatot engedjetek meg a legelső bejegyzésemhez kapcsolódva: megmutattam a blogot több barátomnak, s közülük többen reagálnak a posztokhoz, nagyon jó kommentek érkeznek, melyekre érdemben még nem mindre válaszoltam. az elsőhöz pedig egy barátnőm csupán ennyit fűzött hozzá a blog keretein kívül: „nem tudtam, hogy lehetetlen – ezért megcsináltam”. az idézet gazdáját nem leltem, így nem tudtam ideírni. ettől függetlenül nekem ez most nagyon tetszik.

legközelebb jelentkezem a pekingi út előzményeivel, és folytatom az ott eltöltött idő történetét is.

addig is mindenkinek további szép hétvégét kíván,

o.l.

hogy őszinte legyek, nem most először ragadok klaviatúrát, hogy blogot írjak, s már akkor sem a mindennapi dolgok klasszikus naplószerű lejegyzése volt a célom, hanem inkább olyan gondolatok, tapasztalatok megosztása, amik érdekesek, netán még hasznosak is lehetnek mások számára. akkor pekingi utamat vetettem az egyesek és nullák alapú papírjára. mielőtt folytatnám az előző bejegyzésemet, illetve belekezdenék egy másik témába, amit tervezek, előbb ebből szeretnék egy részletet megosztani.

„Beijing, gazdaság, kultúra és az őssejtek

2009. április. 28.

A repülőút kellemesen telt, minden zökkenőmentesen zajlott. Én és apu életünkben először repültünk, így izgatottan vártuk, hogy milyen érzés lesz majd a levegőben lenni. Fel-és leszálláskor volt a legszebb a kilátás, a gép bal oldali szárnyát és a hajtóművet is láttuk az ablakból. Bár érezni nem nagyon, de látni tökéletesen lehetett, hogy mennyire oldalra van dőlve a gép, megdöbbentő és kicsit ijesztő kép volt ez, mikor egy körülbelül 30°-os szöget zártunk be, legalábbis bentről annyinak tűnt.

Az út kilenc és fél óráig tartott, folyamatos szerviz volt, de emellett önkiszolgálós rendszer is működött. Felszállás után úgy egy órával és leszállás előtt kettővel meleg ételt is felszolgáltak. Amolyan hamisítatlanul igazi műkaját, ráadásul kínai műkaját. Azért voltak benne egészen fogyasztható részek, sőt, magyar termék is =) A légi kísérők nagyon kedvesek és segítőkészek mindenben. A személyzet egyenruháját különböző kínai motívumok díszítik, a hölgyek tradicionális kontyba tűzve viselik a hajukat.

Megérkeztünk és én és apu szálltunk le először (meg fel is otthon). Megállt a gép és már jött is értünk egy fiatal srác, ő átvitt minket az ellenőrző kapukon. Külön sor van fenntartva a mozgássérültek és a kisgyermekesek részére.

Mindenfelé márvány, díszes csarnokok, szobrok és növények díszítik a repteret. A padló fényes, kékes-szürke kőlap, akár tükörnek is kiválóan használható, a dolgozók pedig nagyon precízek és gyorsak. Nem tartott tovább tíz percnél és már a csomagjainkkal együtt baktattunk a találkozóponthoz, ahol Zsuzsi már várt minket. A taxiban utazás közben beszélgettük és néztünk kifele az ablakon és nem hittük el, hogy Pekingben vagyunk…

Az út nagyon hosszú volt és egy teljesen más világba vitt. …simán átmegyünk a piros lámpán a zebránál, titokban fújjuk az orrot, mert azt itt nem illik, majd a piszkos zsebkendőt egy laza csuklómozdulattal ledobjuk a földre. Vigyázunk a kézjelzésekkel, mert ami otthon kettőt jelent, az itt a nyolc, és nem is csodálkozunk a kisgyermeken, akin alul kivágott nadrág van, kis terpeszbe áll és a bevásárlóközpont előtti téren végzi a dolgát. És még sorolhatnám mindazt a számunkra olyan furcsának tűnő s idegen dolgot, amit mi itt folyamatosan tapasztalunk.

A külföldieket hatalmas tisztelet övezi, és legalább ugyanekkora csodálkozó szemekkel tudnak ránk nézni a felnőttek is, mint a gyerekek.

Ma hatan 35 yuan-ért teljesen jól laktunk kínaival egy étteremben. Egy yuan átszámolva átlagban 33 forintot jelent. Ez az olcsóság a kínai kajára vonatkozik. A nemzetközi éttermek már itt is drágábbak.

A levegő szerintem nem egyszerűen szmogos... igen csak erős illatok vannak errefelé. Az utcán és a boltokban is. A bevásárló központban heveny fejfájást kaptam, főleg a paradicsomfa vagy mi megszagolgatása után. De az elől mindenki menekülőre fogta a dolgot. Több kínain láttam olyan műtős maszkot az utcán. Ezt a szmog és a pollenek valamint a homok miatt hordják, teljesen divatkérdés már a dolog, maszk kapható minden féle- és fajta színben és mintával ízlés szerint.

Ugye vannak sós vizeink és édesek, amit ugye az ember megiszik. No ezt a kínaiak nagyon komolyan vették, mert eddig kb. négy féle vizet ittunk, és mindegyiknek, még a palackozott ásványvíznek is enyhén édes íze van. Ugyanígy a zsemlének, kenyérnek is.

---------- =) ---------

2009. április 29.

Jó reggelt! Itt mindjárt nyolc óra. Tegnap mégsem találkoztunk a doktornővel, mert felettébb fáradtak voltunk. Én fél ötkor feküdtem le, apu is már alig bírta a 28 órás fent létet. Úgyhogy ma 9-re jön a doktornő, megvizsgál, felírja a rutin vizsgálatokat, ezeket még ma meg fogják csinálni. Lehet, hogy holnap már megkapom az első őssejt adagot. Zsuzsi is kilencre jön, mindent tolmácsol majd és azt mondta, a vizsgálatokra is elkísér.

Közben ma reggel vettek vért, már nem is érzem a helyét. Ám a nővérkék nagyon murisak néha. Fél kilenc van és már háromszor játszódott le a következő jelenet: kopognak, bejönnek két lépésnyire, lelkesen köszönnek, mosolyognak és integetnek, majd kimennek.

---------- ^.^

Negyed 11 van, most ment el a doktornő. Ketten jöttek, az orvosunk Dr. Li Min. Megvizsgált, mozgások, reflex, kórtörténetet kérdezett, fel is vették videóra, ahogy mozgok. Csak gerincbe fogok őssejtet kapni, az elsőt holnap. Nem sokára jönnek a nővérek és visznek vizsgálatokra.

---------- : )

Itt épp negyed négy van. Akupunktúra és masszás már volt. Dr. Di Hu az akupunktúrás doktornő, Mr. Dzsu pedig a terapeuta fiú, ő masszíroz és majd tornáztat. Ma a bemelegítés 50 perc volt masszázs (90 percig fog bővülni fokozatosan), a srác egy isten =) két magyar kifejezést ismer: „fáj” és „nem fáj”. Bár ha azt mondom, hogy fáj, az sem hatja meg nagyon, egy pillanatra visszavesz, majd ugyanúgy folytatja.

Az első akupunktúra kegyetlen volt, arról inkább ne is beszéljünk. Túlélőshow. Survivor. Mindegy, túléljük. (Izzadáskeltős, erre azt mondta Dr. Di Hu, hogy azért mert a szervezet nincs hozzászokva ennyire intenzív fájdalomhoz.)

A vizsgálatok pikk-pakk meglettek, ekg meg röntgen volt. Holnap meg hasi ultrahang és az első köldökvér alapú őssejtemet is megkapom, egyenesen a gerincbe, délelőtt tíz és dél körül.”

így visszaolvasva elfog a vágy, hogy újra ott legyek! rettenetesen vágyom vissza keletre, leírhatatlanul. részben azért, mert mint majd látni fogjátok, kínai utam nem maradt eredménytelen, részben pedig mert már előtte is vonzott a kelet, a kultúra, a nyelv – japán. bár a két országot összehasonlítani eleve botorság volna, azért tavaly nem kis dilemmát okozott; japán vagy kínai szakot válasszak-e az egyetemi felvételin?

o.l.

így a harmadik bejegyzésben ideje pótolnom egy igen fontos dolgot, amit az illem és a jó érzés megkövetel, hogyha az ember új ismerősökre tesz szert. bár valójában nem tudom, hogy olvasóim között akad-e számomra még ismeretlen ember, azt hiszem, mégis írok egy rövid bemutatkozást.

1988-ban, egy tűző nyári nap hajnalán jöttem erre a világra. születésem körül minden rendben volt, ennek ellenére pár hónap múltán elkezdtem sokat betegeskedni, és hamarosan több időt töltöttem kórházban, mint itthon.  erről az időszakról nincs túl sok emlékem, de szerintem ez így természetes is.

az orvosok, habár betegségemet pontosan nem tudták – tudják – behatárolni, nem biztattak túl sok jóval, nagyjából a kisgyermekkort jósolták nekem, később a különböző tanácsadók a kisegítő iskolát, sőt, egyenesen azt javasolták szüleimnek, hogy adjanak intézetbe. mondanom sem kell talán, mennyire hálás vagyok nekik, amiért faképnél hagyták az ilyen tanácsadókat.

illetve egy ötletet megfogadtak: elvittek pszichológushoz és csináltattak velem egy intelligencia tesztet. annyit érdemes tudni, hogy én sokáig nem voltam hajlandó megszólalni idegenek előtt. pontosítok; bárki idegen előtt. akiről első pillanatban úgy döntöttem, hogy vele beszélek, azzal kommunikáltam, aki pedig valamiért egyszerűen nem volt szimpatikus, azzal a világ minden kincséért sem váltottam volna szót.

így tehát én sem könnyítettem meg szüleim dolgát. hiszen hiába mondják, hogy a gyerek bár nem tud menni egyedül meg fizikailag gyenge is, azért még igenis okos és vág az esze, ha egyszer nem beszél, hogy bizonyítsa! így aztán találkoztam azzal a rövid, barna hajú, szemüveges hölggyel, aki sok érdekes feladatot adott, és a végén egyenes utam nyílt városom egyik normál általános iskolájába.

szótlanságom még sokáig megmaradt, de a tanulásban nem akadályozott. magántanuló voltam, de az iskolába rendszeresen bejártam, így kaptam különórát a tanáraimtól, és találkoztam osztálytársaimmal, akikkel közös órám ugyan nem volt, mégis tudták, hogy közéjük tartozom. idővel többen odajöttek hozzám a szünetekben váltani pár szót, egyikükkel pedig nyaranta több éven át minden nap együtt csobbantunk a balatonban.

o.l.

ma délután azon gondolkoztam, hogy miért is olvasná el bárki is egy másik ember életének a történetét? mért töltenénk az időnket ezzel, és én miért teszem? 

vagyunk magunkban, éljük a mindennapokat, jobban mondva sokszor inkább csak túléljük őket, és ha nem sikerül, akkor gyakran azzal az érzéssel fekszünk le aludni, hogy nincs is kedvünk másnap felkelni és elkezdeni az újabb napot. én is vagyok ezzel így, bár szerencsére egyre ritkábban.

sok a dolgunk, a teendőnk, amit mind mások adnak ki nekünk. ide kell menni és oda meg amoda, meg mindenfélét elintézni, de vajon mennyi időt fordítunk magunkra vagy másokra? hol van az a határ,  amikor azt mondjuk, elég zűrzavarból és megállunk? 

engem például az olvasás határozottan kikapcsol, és ennél jobban már csak írni szeretek. rengeteg könyv, regény és novella van mögöttem, amit elolvastam és van olyan ember, akinek az életét én is csupán internetes naplóján keresztül követem.

talán azért olvassuk szívesen ezeket az élettörténeteket, mert egy-egy momentumában  önmagunkat találjuk meg benne. a saját gondolatainkra, vágyainkra bukkanunk, azokra a figurákra, karakterekre, aki talán mi is lehettünk volna, akikké még most is szívesen változnánk át. és a lelkünknek nagyon jól tud esni, ha néha elszakadunk a valóságtól és elképzeljük, hogy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. 

és ha elég sokszor elképzeljük, hogy azzá lettünk, akik valóban akarunk lenni, akkor az segít, hogy az önmegvalósítás útján a legjobb irányt követhessük. 

nekem fizikai adottságaim miatt gyakran kell kerülőutakon haladnom, hogy a céljaimat elérjem. temérdek plusz megoldandó feladatot kell kipipálnom, amik más embernek eszébe sem jutnának. ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a „más” embereknek ugyan úgy megvannak a plusz feladataik, kinek ez, kinek az. és éppen ezért a bekezdés első mondata jogtalanul ragad ki engem az emberek sűrűjéből.

o.l.

sokan mondják, hogy nem lehet, hogy valami lehetetlen. rengeteg különböző közmondás, szólás és akár művészeti alkotás hirdeti ezt, mint az igét, utolsó mentsvárat a bajban lévőknek.

képtelenség, hogy létezik az el nem érhető, a meg nem valósítható, a létre nem hozható, a lehetetlen – de akkor most miről is beszélünk?

szerintem létezik. ebben a percben számos olyan dolog van, aminek lehetetlenségéről bizonyosságom megdönthetetlen, ha másért nem, hát azért, mert e nélkül maga a fogalom és így ez a gondolatsor sem létezne.

filozófiai fejtegetések helyett azonban lássuk, hogy mi is az, ami szerintem most semmiképpen sem valósulhat meg.

nem fogok felkelni az ágyból és nem megyek ki a két lábamon a konyhába szendvicsért. még csak a sólámpáig sem jutok el, amit néhány éve karácsonyra kaptam szüleimtől, és most ott világít az asztalon. lekapcsolni ma nem én fogom. de ne menjünk ennyire messzire. hiszen itt van nekem egy közel három kilós laptop. felemelni? még két kézzel sem. és ha most itt teremne egy francia, japán vagy kínai ember, biztos, hogy lehetetlen lenne velük beszélgetnem, hiszen nem ismerem a nyelvüket, még az általános közös nevezőn, angolul sem beszélek jól.

most ezt gondolom. és mi volt régebben? emlékszem, úgy öt vagy hat éves lehettem, mikor nagymamámmal sétáltunk az udvaron és én akkor szomorúan arra gondoltam, hogy én sosem fogok megtanulni írni, olvasni, és járni.

aztán ez elkezdett megdőlni. jött az iskola, és én addigra már majdnem folyékonyan olvastam. az írás is hamar ment, igaz a „z” betűnél lázadtam. meg sem próbáltam leírni, de már azt mondtam, nem tudom. annyira cifrának és bonyolultnak tűnt, lehetetlennek tartottam, hogy valaha is képes legyek rá. végül, már az órának vége volt és már a kabát is rajtam volt, mikor a szüleim és a tanárnő kedvessége meggyőzött, hogy legalább egy esélyt adjak a dolognak. az eredmény egy tökéletes „z” lett a munkafüzet csíkos lapján.

lehetetlen létezik. de leginkább csak addig a pillanatig, amíg el nem döntöttem, hogy ezen változtatok. onnantól lehetőséggé vált. a lehetőségből pedig idővel, kitartással és munkával – valóság kerekedhet.

o.l.