jöjjön egy további részlet a pekingi útról, hamarosan pedig jelentkezem ettől független bejegyzéssel is.

addig is mindenki legyen rossz!

o.l.

2009. május 3-8.

Halihó,
huh, már harmadika van, hihetetlenül szaladnak a napok. Igyekszem minden nap frissen és melegen leírni mi minden történik, de még így is annyi érdekes dolog mindig kimarad.

A metrón utazás egy külön élmény. Elhatároztuk ugyanis, hogy elmegyünk a metróval a selyempiacra. Megkerestük a metró bejáratot és egy kaputelefont találtunk, ahol lehetett hívni a liftet, vagyis nem lift, hanem az a lépcsőkorláton csúszó liftet, ami direkt kerekes-székeseknek és babakocsisoknak van. Nohát jöttek a vörös karszalagos, egyenruhás emberek s igazi díszkíséretet kaptunk. Angolul semelyik nem beszélt. Felraktak minket a metróra, majd 12 megállóval odébb már várt minket a másik csapat, akik ugyanígy végigkísértek minket egészen a kijáratig. Nagyon fontos emberek lettünk hirtelen =)

A selyempiac hatalmas. A metróról leszállva, de még ugyancsak a mínusz egyedik szinten van egy kereszteződés, és kínai illetve angol feliratú útjelző táblák jelzik, merre menve mit talál az ember. Mi a selyem utca, azaz a silk street felé vettük utunkat.

A piac hat szintes, egy-egy szint focipálya méretű terep, négy-öt sorra van osztva és szó szerint egymást érik az árusok. Az ember bemegy egy sorba s két oldalról mást se hall, mint hogy „ez jól állna rajtad”, „cipőt tessék, itt van neked jó cipő”, …és ugyanez táskával, órával, szemüvegekkel, és a többi… vannak jó dolgok, amit érdemes megvenni. Kitűnő hamisítványok vannak. Én mondjuk nem vagyok egy vásárlós típus. Elektronikai dolgot pedig selyempiacon részemről soha. Ám sikerült beszerezni egy régi fa játékot, ami apuban gyerekkori emlékeket idéz =) mindössze 10 yuan volt. Itt árak nincsenek kiírva, a vásárló meghatároz magában egy árat, amit maximum adna a termékért, majd mond egy annál sokkal alacsonyabbat, amire az árus legalább a maximum összeg dupláját fogja rávágni. Rendszerint a végén egy pofátlanul alacsony áron fogunk fizetni a maximum árunk alatt.

Minden hétköznap, amikor nincs őssejt beültetés, olyankor van akupunktúra és masszázs. Az akupunktúra egyre kevésbé fáj, úgy tűnik csak az első volt annyira rossz. Amikor pedig fordul a sorrend, akkor szinte egyáltalán nem fáj. Az akupunktúrás hölgy nagyon kedves és lelkes. Angolul nagyon keveset tud, ám van nálunk egy kínai-magyar, magyar kínai kisszótár, és ami nem jut eszébe angolul, azt megkeresi a szótárban, és végül sikeresen összerakjuk azokat a mondatokat =) nagyon tud örülni, mikor helyesen kimondjuk a nevét vagy egy-egy kínai szót, olyankor tényleg látszik rajta, hogy boldog. Meg amikor ő tanul meg valamit, az is nagyon lelkesíti.

Mr. Dzsu jobban beszél angolul, vele lehetne beszélgetni, csak hozzá meg én nem tudok eléggé angol nyelven… de azért próbálkozunk, ma például kifejezetten beszédesek voltunk. Az a jó, hogy az ő kiejtése sem jó, nem igazán angolos, tagoltan beszél és tőmondatokban. Így meg szoktam érteni, amit mond, és még tőbb mondatokban válaszolok, kérdezek… egyébként mikor a talpamhoz ér, már mosolyog s nevetve mondja, hogy „you don’t like this, because very fáj…” (minap kétszer is kirántottam a kezéből a lábamat, de nem akartam én, csak szimpla reflex volt…). Már az is aranyos, ahogy a „fáj”-t kiejti, de ez a „very fáj”, ez haláli, meg kell enni a srácot, komolyan. Kaptam tőle golyókat a fülembe. Ici pici fém golyók, ragtapasszal biggyeszti oda őket, átlag négy vagy öt darabot s két napig bent hagyja. Ennek az a lényege, hogy ezek a pontok folyamatosan stimulálva legyenek. Amikor a talpamnál volt első nap, akkor mondta, hogy a fülemben lévő pontok és azok, amit épp izomból nyomogat, nagyon fontos kapcsolatban vannak egymással. Akkor kellemetlen nagyon, mikor este véletlenül arra az oldalra fordulok, mert elfelejtem, hogy ott vannak s rájuk fekszem… aucs… no comment.

Még 6-án voltunk egy parkban a Tian anmen-en, a tiltott város mellett. Hatalmas, nyugodt, tiszta és gyönyörű. Itt egyedül éreztem tiszta levegőt, mióta Beijing városát rójuk. Hatalmas sziklás szobrok, csodálatos színű és illatú virágerdők tarkítják. Láttunk bambusz ültetvényt s kínai óvodát is a parkon belül, s szorgalmasan készítettük a képeket az ennivaló kis csöppségekről.

Amikor mentünk éppen tulipán kiállítás volt. Ezen a helyen egy újabb világot kezdtem megsejteni, egy világot, ami minden sejtjében más, szimbólumokkal, jelképekkel teli rendszer, s minél többet értünk, annál kevesebbet tudunk. Rengeteg fényképpel s élménnyel lettünk gazdagabbak aznap.
Másnap reggel pedig még ki sem nyitottam a szemem, már az ágyam mellett állt kedvenc akupunktúrás doktornőnk, dr. Di Hu. Sűrű bocsánatkérések közepette csak azt vettem észre, hogy máris húsz darab tű áll ki a testemből. Délben szokott jönni vagy közvetlen mr. Dzsú előtt vagy után, csak tegnap valami elfoglaltsága volt akkor. „good morning, veilla” :) Délután felkerekedtünk és elmentünk hutongokat nézni. Ez annyit jelent, hogy megnéztük, milyen helyen, környezetben, milyen lakásokban élnek illetve éltek hagyományosan a kínaiak. Itt is egyre modernizálódik minden, tele van a város nyugati stílusú hatalmas felhőkarcolókkal, ezek üveg monstrumok és az emeletek számát csak húszasával érdemes számolni. Így ha az ember a régimódi életre kíváncsi, akkor azt egy kirándulás keretében érdemes megnézni. Ezek alacsony, szürke épületek, sikátor jellegű, szűk utcákban. Ma már kevesen lakják őket, leginkább butikokat nyitottak bennük. Itt is árultak mindenfélét, voltak kifejezetten arab, indiai portékákat kínáló üzletek is. Ám a legjobban nekem még mindig az tetszik, hogy a boltok kilencven százalékában lehet venni orosz kalinka babákat. Kicsit olyan volt, mintha a Harry Potter –féle Abszol úton sétálnánk, a hangulat és a légkör, amit ezek a keskeny utcák árasztanak, teljesen megfoghatatlan, új és annyira más a megszokottól. Minden nyugodt, mindenki segítőkész és ahogy a kis piszkos szürke épületekből lesnek kifele a kis ferde szemű eladók a hihetetlenül színes ruhák, szobrok és egyéb eladni valók közül… egy lelkes kínai fiúval még közös fényképet is csináltunk :)

Ebből az utcából nyílott egy sétány. Bejárat a főút felől, majd egy tó s az körül a sétány és onnan indulnak a szűk utcácskák. A tó körül kicsit balaton parti hangulatom lett, majd kínai tó partivá változott az érzés, ahogy leszállt az este. Még sötétedés előtt betértünk egy étterembe. Kezdetnek jött a forró víz. Ez errefelé az egyik szokás, a kínaiak forró vizet isznak, nagyon jót tesz a gyomornak és egészséges amúgy is a szervezetnek. Aztán kihoztak egy savanyú uborkás dolgot, ez teljesen jó volt, persze más, mint az otthoni, de teljesen jó. Utána jött két előétel, de mindkettő gombás alapokon nyugodott és gombakerülő ember lévén csak odáig jutottam, hogy az egyikből vettem répát és bambuszt. Végül pedig a pekingi kacsa. Ehhez külön rituálé tartozik, hogy hogyan kell enni. Van egy palacsinta-szerű, csak annál sokkal vékonyabb gőzölt tészta, van a kacsa hús, szósz, póréhagyma és kígyóuborka. A művelet a következő: húst a szószba mártjuk egy kicsit, majd a tésztára tesszük, rakunk mellé hagymát és uborkát, utolsó lépésként pedig feltekerjük, mint a palacsintát. Hát ööö biztos többeknek ízlik meg finom meg minden, csak nekem erős has-és fejfájásom lett a szósztól. Valami mély, igen intenzív keserű, kemény íze volt annak a sötétbarna szósznak, és nem vette be a hasam. Nagyon rossz közérzetem lett tőle, ahogy a lányok fogalmaztak, betett nekem a szósz.

Utána a levegőn kezdtem magam jobban érezni, szépen lassan visszatért az életkedv. A tó körül kivilágított épületek nagyon szépek voltak, sőt, meghallgattunk egy csoport zenészt is, akik különböző vonós hangszereken játszottak s énekeltek mellé. Nagyon jó volt őket hallgatni =)

8-án reggel megint dr. Dí Hu-ra ébredtem, és tanakodtuk rajta, kapjak-e akupunktúrát vagy sem, mivel aznap jön a következő őssejt adag, s ezeken a napokon nincs semmi, de épp akkor jött be a nővér és hozta be a monitort, és nem szólt, hogy állj, ne, izé ma nem lehet, én meg energiám teljében éreztem magam, szóval akkor miért is ne? Mondjuk Mr Dzsut már nem viseltem volna el. Az akupunktúra után meg úgy éreztem magam, mint aki kilométereket futott meg hozzá még jógázott, iszonyú fáradt lettem. Úgy tűnik a reggeli szurkálódás fárasztóbb.

Később jött vissza a nővér az ionos-uv-s lámpával, ami csíra irtást végez. Érezhetően tisztább a levegő utána. Tíz órakor megjött dr. Li Min és egy asszisztense az őssejtjeimmel. Most nem voltak gerinc specialisták, csak ők ketten tartották a frontot. Létszám hiányában elmaradt a hátam mögötti kiabálós és a kézfogós megnyugtatós fejezet. Utóbbit hiányoltam is, mert nem tudom miért, de elkezdtem lelki világomban remegni, mikor megláttam, hogy nincs itt az az ügyes kezű üvöltözős doki. Aggodalmam nem volt alaptalan, mert doktornőnk nem találta el elsőre a helyet, megint két érzéstelenítést kaptam, és amikor megtalálta a folyadékot, akkor meg erősen fájt, konkrétan éreztem mindent, biztos nem úgy, mintha nem ért volna semmit az érzéstelenítő, de sokkal jobban fájt, mint a múltkor. És még a jobb lábam is elkezdett zsibbadni, miközben rendesen tudtam mozgatni meg éreztem az asszisztens kezét. Iszonyat furcsa egy érzés volt. Eltalált, megérintett valami ideget a tűvel. Mindössze kb. tíz percig voltak bent nálam.