szeptemberben valóra vált egy kívánságom. egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz a célhoz, ami néhány évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem; Japánban szeretnék magyart tanítani.

sokan óvtak, hogy a főváros mennyivel másabb, mint a vidék. hogy az emberek majd nem törődnek velem, nehéz lesz a közlekedés, ne számítsak segítségre. hogy a valóság könyörtelen, s mindent nekem kell majd intéznem.

ugyanakkor kaptam bátorítást is. két, számomra nagyon fontos barátom is biztatott, hogy igenis jó döntés volt, jó helyem lesz azon az egyetemen, mert ha már bejutottál, akkor az egyet jelent az oda tartozással, és ha éppen antialkoholista az ember fia, hát egy karton tej várja a buliban. és hasonlóan az sem mérvadó, jár-e az ember a két lábán vagy gurul a kerekein. ők ketten már megjárták ezt az iskolát, ismerik minden zugát, én pedig megunhatatlanul hallgattam beszámolóikat és tanácsaikat. ők tartották bennem a lelket, felidéztem magamban a szavaikat, valahányszor elbizonytalanodtam.

nem az volt a baj, hogy nem tudtam, mit akarok. japán szakot akartam. és felvettek! de hol fogunk lakni, kapunk-e kollégiumot? vagy kénytelenek leszünk albérletbe menni? többesszám, hiszen betegségem miatt állandó segítőre van szükségem. ezt a posztot édesapán töretlen lendülettel és elhivatottsággal tölti be.

és hogy fogunk fel-le utazgatni? és városon belül? mi lesz télen, ha szakad a hó, vagy jön egy nagy eső a hidegben és én ronggyá ázom? azt tuti nem úszom meg betegség nélkül! és ha nem jön alacsonypadlós busz? és vajon az egyetem mennyire akadálymentes, be tudok jutni majd órákra?...

kavarogtak az ilyen és ehhez hasonló kérdések százai bennem és a családomban is. apu és bátyám féltett, nővérem biztatott, anyu pedig próbálta színlelni, hogy nem aggódik.

bár a főiskolán is megkaptam minden segítséget, ott valamiféleképpen úttörő voltam. mikor odamentem, akkor csináltak rámpákat, miattam akadálymentesítették a nagyelőadót és a kollégiumot is. én mentem minden félévben a TO-s nénihez, hogy ezt és ezt az órát vettem fel, le kellene hozni őket az emeletről, mert nincs lift…

ezzel szemben az egyetemen szembetaláltam magam például a kari esélyegyenlőségi bizottsággal, egy szervezettel, amely a fogyatékkal élőknek nyújt segítséget az egyetemen eltöltött évek alatt.

lassan minden kérdésünkre megkaptuk a választ, és bátran ki merem jelenteni, hogy életem legjobb döntése volt, hogy beadtam a felvételit!

csók mindenkinek,

o.l.