ma délután azon gondolkoztam, hogy miért is olvasná el bárki is egy másik ember életének a történetét? mért töltenénk az időnket ezzel, és én miért teszem? 

vagyunk magunkban, éljük a mindennapokat, jobban mondva sokszor inkább csak túléljük őket, és ha nem sikerül, akkor gyakran azzal az érzéssel fekszünk le aludni, hogy nincs is kedvünk másnap felkelni és elkezdeni az újabb napot. én is vagyok ezzel így, bár szerencsére egyre ritkábban.

sok a dolgunk, a teendőnk, amit mind mások adnak ki nekünk. ide kell menni és oda meg amoda, meg mindenfélét elintézni, de vajon mennyi időt fordítunk magunkra vagy másokra? hol van az a határ,  amikor azt mondjuk, elég zűrzavarból és megállunk? 

engem például az olvasás határozottan kikapcsol, és ennél jobban már csak írni szeretek. rengeteg könyv, regény és novella van mögöttem, amit elolvastam és van olyan ember, akinek az életét én is csupán internetes naplóján keresztül követem.

talán azért olvassuk szívesen ezeket az élettörténeteket, mert egy-egy momentumában  önmagunkat találjuk meg benne. a saját gondolatainkra, vágyainkra bukkanunk, azokra a figurákra, karakterekre, aki talán mi is lehettünk volna, akikké még most is szívesen változnánk át. és a lelkünknek nagyon jól tud esni, ha néha elszakadunk a valóságtól és elképzeljük, hogy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. 

és ha elég sokszor elképzeljük, hogy azzá lettünk, akik valóban akarunk lenni, akkor az segít, hogy az önmegvalósítás útján a legjobb irányt követhessük. 

nekem fizikai adottságaim miatt gyakran kell kerülőutakon haladnom, hogy a céljaimat elérjem. temérdek plusz megoldandó feladatot kell kipipálnom, amik más embernek eszébe sem jutnának. ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a „más” embereknek ugyan úgy megvannak a plusz feladataik, kinek ez, kinek az. és éppen ezért a bekezdés első mondata jogtalanul ragad ki engem az emberek sűrűjéből.

o.l.